Névmásblog

Kezdőlap » Posts tagged 'egyes szám'

Tag Archives: egyes szám

Veszélyben a haza?

A nép egymást gyűlöli.


A tavasz csalhatatlan hírnökei a március 15-i beszédek. Megszoktuk őket, mint az újra jelentkező madárdalt, és úgy is tudunk nekik örülni, ha éppen nem is hallgatjuk őket végig. Az idei március is ebben a szellemben telt volna, most azonban kivételesen fülön talált egy a sajtó által valamiért újonnan felkapott mondat a miniszterelnökünk 2008-as március 15-i beszédéből. A rend kedvéért idézem a vonatkozó szövegrész tágabb környezetét is:

A nagyméltóságú helytartótanácsok azt szeretik, ha a nép egymást gyűlöli. Szomszéd a szomszédot, beteg az orvost, tanár a diákot, jobb módú a szegényt, nyugdíjas az egyetemistát, azaz mindenki mindenkit. Mert amíg egymást marjuk, addig nincs időnk és erőnk kimondani, hogy a király meztelen.

(Orbán Viktor 2008. március 15-i ünnepi beszédéből) 

A nép egymást gyűlöli? Ez meg milyen dolog? Mármint az egymás gyűlölése nem szép egyáltalán, de ettől függetlenül tudunk ilyet mondani a magyarban? Ezt vizsgáljuk ebben a cikkben, és a végén szavazni is lehet! Ami Petőfinek a rónák végtelenje, az nekünk a nyelvtan: barangoljunk kicsit a kölcsönös névmás használatának tengersík vidékin.
(tovább…)

Reklámok

Fiúk, lányok, pesti srácok

Párhuzamos történetek.


Szeles Erika Kornélia forrás: Vagn Hansen & Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Szeles Erika Kornélia
forrás: Vagn Hansen & Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

A 20. századi történelem jelentős része, a korábbi századoktól eltérően, már képként őrződött meg bennünk. Churchill, Roosevelt és Sztálin egymás mellett üldögélnek Jaltában, Kennedyt egy limuzinban halálos lövés éri, Brezsnyev és Honecker megcsókolják egymást. Horthyt a legtöbben fehér lovon, tengerész egyenruhában képzelik el; de ez talán változik, mert az utóbbi néhány évben népszerű lett az a fényképe is, amin egy medencében látható, a bal karján egy míves – vagy mai szóhasználattal: kézműves – sárkányos tetoválással. Érdemes lenne ezt a képet is beletenni a történelemkönyvekbe, a srácoknak biztos jobban felkeltené a figyelmét a tetkós bácsi, mint a fehér lovas tengerész.

Az 1956-os forradalom szintén jórészt képként él már bennünk. A forradalom egyik ilyen meghatározó képi momentuma Szeles Erika fényképe, ahogyan már a forradalom leverése után megjelent a dán Billed Bladet hetilap címoldalán. Erika akkor már nem élt. Nagyon fiatalon, 15 évesen csatlakozott a felkelőkhöz, és 1956. november 7-én (egyes források szerint november 8-án) lelőtte egy szovjet katona.

Mindez annak kapcsán jutott most eszembe, hogy a történelemszemléletünket nem csak a képek, hanem többek közt a nyelv is befolyásolja. Elég arra gondolni, hogy 1956 sokáig ellenforradalom volt, és akkoriban a pesti srácokról sem volt divatos beszélni. Most viszont éppen ez a kifejezés került a középpontba és ez határozza meg az emlékezés kereteit. De mit is jelent ez a kifejezés? Lehet-e például Szeles Erikára azt mondani, hogy ő egy pesti srác volt? És azt, hogy a pesti srácok egyike volt? A cikkben összefoglaljuk a kép és a kifejezés történetét, kitekintünk a srác szó jelenére, és megpróbálunk az előző két kérdésre is válaszolni.

Egy kép története

A híressé vált képet egy dán fotós, Vagn Hansen készítette még a forradalom alatt. A fényképész Erika keresztnevére emlékezett és egy kicsit el is beszélgethettek, mert Erika valószínűleg tudott valamennyit dánul. Az 1940-es évek végén három hónapot Dániában töltött egy jótékonysági akció keretében.

Egy akkor szintén 15 éves dán fiú, Henning Schultz, mint a társai többsége akkoriban, rajongott Erikáért. El is tette a képeit leközlő Billed Bladet újság akkori számait, és amikor egyszer 50 évvel később újra rájuk bukkant, elhatározta, hogy felkutatja Erikát. Az ő kitartásának és a már sajnos megszűnt Hírszerző portál kutatásainak köszönhetően derült ki, hogy pontosan kit ábrázol a kép, és mi Erika története. Aki többet is szeretne olvasni róla, az böngészhet a cikk alján hivatkozott forrásokban. Mi most kanyarodjunk vissza a nyelvre, és nézzük meg, honnan érkeztek a magyarba a srácok.

(tovább…)

Panta rhei

A japán megszólító névmások változékony természetéről.


Egyetlen egy japán megszólító névmás
sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba,
mert a folyó nem ugyanabban történelmi korban folyik,
és ő már nem ugyanaz a névmás.

Németh Margarita vendégcikke
a Névmásblogon

Tu és vous (francia), ti és vi (horvát), vós és vostè (katalán), du és sie (német), tu és voce (portugál), ty (ты) és vy (вы) (orosz). Csak néhány példa az európai nyelvekben gyakorta előforduló jelenségre, az ún. T-V rendszerre, melynek lényege, hogy egy többes számú névmást használunk egyes számú udvarias alak kifejezésére. Vagyis ha tegeződés helyett magázódni szeretnénk, akkor egy olyan névmási formát használunk, ami eredetileg egy mezei többes számú névmás volt, mint a magyar ti vagy az ők. A T- és V-névmások megkülönböztetéséről jó összefoglalót közöl Brown és Gilman (1968). Állításuk szerint a T-V formák használata függ a beszélgetésben részt vevő felek hatalmi viszonyaitól és a közöttük lévő meghittségtől vagy attól, hogy mennyire szolidárisak egymással. Az egyik forma (többnyire az E/2. személyű alak) jelzi a familiáris, vagyis közvetlenebb kapcsolatot, míg a másik forma (általában a T/2. személyű) számít udvariasabbnak és a magyar magázó formákhoz hasonlítható. A T-V rendszer elnevezése a latinból ered, a T a tu (te, E/2.) míg a V a vos (ti, T/2.) névmásokra utal.

Brown és Gilman elképzelése szerint ez a felosztás a negyedik századból ered, amikor a többes számú vos alakot a császár megszólítására kezdték használni. Ez a fajta használat később továbbterjedt és már nemcsak az uralkodók, de minden hatalommal bíró személy megszólításakor erősen javasolt volt az udvariasabb többes számú alakot alkalmazni. Nagyjából a 12. és 14. században vált állandó gyakorlattá az, hogy a T-névmást alacsonyabb rangú személyekkel szemben (pld. szolgák vagy gyerekek) alkalmazták, de ez az alacsonyabb rangú illető viszonzásképpen mindig az udvarias V-névmással válaszolt vissza. Ebben az időben az ugyanabból a társadalmi osztályból származó emberek kölcsönösen ugyanazt a névmási megszólítást használták, vagyis míg a felsőbb osztályok tagjai V-névmással szólították meg egymást, addig az alsóbb rétegekbe tartozók általában a T-névmással éltek. Később, egyenrangú felek között, amikor a hatalmi különbség már nem számított a legfontosabb tényezőnek két ember kapcsolatában, a szolidaritás fokát és milyenséget, a közelséget és az intimitást volt hivatott kifejezni a kölcsönös T- vagy V-használat. Az utóbbi annál valószínűbb, minél kisebb a szolidaritás a felek között. Míg a 19. századig a hatalmi viszonyok határozták meg a T-V névmások használatát, addig manapság sokkal nagyobb hangsúly esik az összetartozás, a kölcsönös együttérzés a közelség kifejezésére. Így míg a T-névmás használata mindkét fél részéről kölcsönös közeledést és szolidaritást fejez ki, addig a V-névmás alkalmazása eltávolítja a feleket egymástól.

(tovább…)

Mit üzenjünk Brüsszelnek? És kik is ők?

Kampánynyelvi búvárlatok.


Újra feltűntek az utak mellett a nagy kék plakátok és a legtöbbünket már valószínűleg személyesen meg is szólították, hogy „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!”. A mondat elgondolkoztatta a Népszabadság munkatársait is, akik „Helyesírás: nem értik” címmel rövid cikket írtak róla a lap múlt szombati (2016. május 21.) számában. A teljes cikk itt olvasható.

Az alapvető gondjukat így foglalják össze a szerzők:

A plakátokon olvasható mondat a grammatika szabályait figyelembe véve helytelen, mivel nem egyezteti az alanyt és az annak megfelelő személyes névmást, illetve az utána következő kifejezés egyes vagy többes számú alakját.

Nem értjük? Mit mondjak, ezen a ponton én sem teljesen. Főleg úgy, hogy a cikk címe a helyesírásra hívja fel a figyelmet, de utána mégis egy állítólagos nyelvtani (=grammatikai) problémát vet fel. Ezek azok a pillanatok, amikor hajlamos vagyok elfogadni, hogy tényleg nem sok értelme van az iskolai nyelvtantanításunknak. De olvassunk tovább:

(tovább…)

A kevesebb lehet több, de a több nem nagyon lehet kevesebb

A birtoktöbbesítő jel használatáról.


Egy embernek egy felesége van. Vagy egy férje. Ha pedig több házaspár megy egymással vacsorázni, akkor egyszerre több házastárs is jelen lesz. Mi történik ekkor? A hölgyek a férjükkel vagy a férjeikkel mennek? És az urak? Ők a feleségükkel vagy a feleségeikkel jelennek meg? Talán sejthető, hogy most sem az etikett mélységeibe fogok elmerülni, ellenben itt van ez a birtoktöbbesítő jelnek nevezett –i toldalék, amiről viszont annál érdekesebb dolgokat lehet elmondani. Kicsit túlmutat ez a téma is a névmások szűkebb értelemben vett nyelvtanán, de mivel sokszor esik erről a kis toldalékról szó, szívesen bonyolódok egy kis kalandozásra.

A vacsorapéldánál az jelenti a gondot, hogy ha mondjuk öt pár vesz részt, akkor mind a két fajtából összesen öt házastársról beszélünk. Ez elvileg többes számot kívánna meg, viszont ha nem az öt feleségről vagy férjről gondolkodunk egy kupacban, akkor az egyes párokban csak egy-egy férj vagy feleség van. Ezért a hagyományos nyelvtanok azt szokták tanácsolni, hogy egyes számot használjunk, vagyis hogy inkább mondjuk azt, hogy A hölgyek a férjükkel jöttek. Már csak azért is, mert A hölgyek a férjeikkel jöttek azt is jelenthetné, hogy minden hölgynek több férje van, ami ugye nonszensz. Általában véve pedig elkerülhetünk nem várt kétértelműségeket azzal, hogy ha fejenként egy birtok esetén nem használjuk a birtoktöbbesítő jelet (a fiúk könyve – mindenkinek egy), fejenként több birtok esetén viszont igen (a fiúk könyvei – mindenkinek több könyve is van).

Az emberi nyelvnek azonban lényegi tulajdonsága, hogy jól tolerálja a többértelműségeket. Vegyük észre például, hogy a fiúk könyve leírás akkor is használható, ha sok fiúnak közösen van egy darab könyve. Tehát nem nagyon van ebben az esetben sem olyan, hogy a tágabb kontextus ismerete nélkül tökéletesen egyértelműsített szerkezeteket tudnánk előállítani. Lehet, hogy jó dolog egyértelműnek lenni, csak azért nem olyan egyszerű. Ebben a cikkben most azt próbáljuk meg körüljárni, hogy mikor lehet és mikor nem lehet birtoktöbbesítő jelet használni és milyen kétértelműségek jelenhetnek meg akkor, ha használjuk.

(tovább…)

Erre is figyeljünk, ha külföldre megyünk

Van, ahol ejtik a névmásokat!

Sok mindenre érdemes felkészülni, ha az ember külföldre utazik. Ott van például a nyelv. Nem mindenütt értik jól a nagy világnyelveket, vagy ha igen, akkor is többnyire szívesen veszik a helyiek, ha utazáskor, a szállodában, az étteremben vagy a piacon tudunk használni néhány kifejezést az ő nyelvükön. Én mindig igyekszek is néhány alapvető fordulatot megtanulni a helyi nyelven, ha külföldre utazom – aztán vagy működik a dolog, vagy nem. És persze nem árt, ha egy kicsit tisztában vagyunk az adott nyelv főbb nyelvtani jellegzetességeivel. Például olyan kérdésekkel, mint hogy kötelező-e kitenni a névmási alanyokat egy kijelentő mondatban, vagy el lehet őket hagyni.

Ahogy többször volt már róla a szó a Névmásblogon, a magyarban nyugodtan választhatjuk a második lehetőséget. Ha nincs rá különösebb szükség, vagyis ha nem akarjuk nyomatékosítani az alanyt vagy szembeállítani valaki mással, akkor egyszerűen nem használjuk a névmásokat. Ezt hívják a nyelvészek névmásejtésnek, a magyar pedig egy névmásejtő nyelv. Tehát vagy így beszélünk: (tovább…)

Minden oroszok cárja

Egy különleges többes szám a magyarban.

A magyar nyelv egyik jól ismert tulajdonsága, hogy takarékosan bánik a többes szám nyelvtani kifejezésével a főnévi csoporton belül. Eleve nem is feltétlen kell többes szám ahhoz, hogy több dologról beszéljünk: a Tojást vettem mondat tetszőleges számú tojás megvétele esetén igaz lehet, és ehhez nem kell a többes számú tojásokat alakot használnunk. Másrészt a főnév különféle számosságot vagy mennyiséget jelző módosítói után sem használunk többes számot. Tehát azt mondjuk, hogy három alma, néhány gyerek, vagy minden nap; és nem pedig azt, hogy három almák, néhány gyerekek vagy minden napok. Vagy akár minden orosz, és nem minden oroszok. De várjunk csak: olyan kifejezés viszont van, hogy minden oroszok cárja. Ez valami kivétel lenne? Részben igen, de ha kicsit belemélyedünk az adatokba, akkor találhatunk még hasonló kifejezéseket, és úgy tűnik, nem is annyira őrült beszéd ez. Sőt, még rendszer is van benne.

Bele is mélyedtem hát a Magyar Nemzeti Szövegtár sajtóból származó szövegeinek bugyraiba, és sok érdekes mondatot találtam ott. A sajtó nyelvéről úgy tartják, ez a stílusréteg képezi le legjobban a mindenkor beszélt köznyelvet. Másrészt éppen a sajtót szokták sokszor vádolni azzal, hogy pongyolaságból mindenféle egyeztetési hibát hagynak a cikke(ik)ben. Ebben az esetben azonban többnyire nem erről lesz szó, hanem a többes számnak egy kissé jelölt, mindnyájunk által közösen birtokolt használatáról.

(tovább…)

Szeretlek, avagy szeret-l-ek

Indulj –l egy úton!

Ismét közeleg a Bálint-nap, és mi mást is tehetne ilyenkor a nyelvész, mint ír egy cikket – az idén a szeretlek szó nyelvtanában rejtező izgalmas nyelvtani jelenségekről. Amik tényleg izgalmasak, hiába írja Závada Péter az Aposztrófea című versében, csak nyers nyelvtan az, hogy szeretlek. Mert mit is keres például ebben a szóban az az –l? És miért csak egy szót mondunk abban a helyzetben, amikor az angol rögtön hármat (I love you)? Ne kezdjük el a tavaszt biztos nyelvtudományi háttér nélkül!

Annyi irodalmi előzmény után nehéz arról bármit is mondani, hogy mi mindent jelent ez a szó, így meg sem próbálom. Az ember ugyanakkor mindig bízhat a gyakorikérdések.hu látogatóiban, és valaki valóban meg is kérdezte 2013-ban, hogy mit jelent nálatok a szeretlek szó. Akkor mondjátok, ha szerelmesek vagytok? Az első válaszoló szerint ez egy nagyon hülye kérdés, míg mások szerint sima barátság esetén is teljesen helyénvaló használni ezt a szót. A másik nagy dilemma az szokott lenni, hogy mennyi idő után nem ijesztő kimondani azt a másiknak, hogy szeretlek? Ezt a kérdést is ugyanazon az oldalon tették fel, a válaszokat itt lehet elolvasni. Szerencsére itt most nem kell sem értelmeznünk, sem kimondanunk ezt a szót. Vizsgáljuk meg inkább azt, hogy milyen nyelvi építőkockákból jön létre a szeretlek, és hogyan illeszkedik a magyar nyelvtan szövedékébe az a minta, amit képvisel.

(tovább…)

Névmáshasználat az angol nyelvű Facebookon

Mutasd a névmásaid, megmondom ki vagy!

Két érdekes cikk jelent meg szeptemberben a Language Logon az angol nyelvű facebookozók névmáshasználati szokásairól. Mind a két cikket Mark Liberman írta, és van néhány meglepő adatsor bennük arról, hogy milyen összefüggések mutathatók ki a posztolók életkora és neme, valamint az általuk használt névmások között. Mindez pedig a magyar olvasók számára is érdekes lehet, úgyhogy röviden összefoglalom, hogy mit találtam a két cikkben. Lássuk, mit árul el a névmáshasználatunk arról, hogy kik vagyunk.

Mark Liberman egy olyan adatbázisban keresett adatokat, amely 75000 Facebook felhasználó angol nyelvű bejegyzéseit tartalmazza. (Az érintett facebookozók önként csatlakoztak ahhoz a vizsgálathoz, melynek keretében létrejött ez az adatbázis.) Az adathalmaz nagyságát jól jellemzi, hogy például az I ‘én’ személyes névmás 7,5 millió példányban fordul elő benne. A Facebook-adatokon alapuló vizsgálatokban többek közt az a jó, hogy minden felhasználónak rendelkezésre állnak olyan személyes adatai, mint a nem vagy az életkor. Az angol nyelvű adatokban pedig az az érdekes, hogy, szemben a magyarral, van nyelvtani nem. Tehát például az ő névmásnak az angolban van egy hímnemű (he) és egy nőnemű (she) megfelelője is. Az utóbbit használjuk akkor, ha nőkre utalunk, az előbbit pedig akkor, ha férfiakra. Azt gondolhatnánk, hogy a beszélők saját korukra és nemükre való tekintet nélkül nagyjából ugyanolyan gyakorisággal használják ezeket a névmásokat. Ez azonban nem így van.

(tovább…)

Mink, tik, ők, valamint a magáratérő névmások

Riedl Szende 1864-es Magyar Nyelvtana a névmásokról.

Ebben a bejegyzésben egy régi magyar nyelvtanból, Riedl Szende 1864-es nyelvtanából szemezgetek néhány érdekes és mai füllel talán kicsit szokatlanul hangzó részt. A régi könyveket legalább annyira szeretem, mint a névmásokat, így nem ez lesz az első ilyen régiséges témájú cikk a blogon.

A nyelvtant 1864-ben Pesten adta ki Pfeifer Ferdinánd, aki véletlenül felcserélt két számot a kiadás évének leírásában, és így a könyvben 1684 jelent meg kiadási évként. Ezt aztán a könyv általam birtokolt példányának egy volt tulajdonosa észre is vette, és a maga valamint most már a magunk szórakoztatására még betűvel is kiírta, ahogy a mellékelt képen látszik.

Az évszám Riedl Szende Magyar Nyelvtanában

Az évszám Riedl Szende Magyar Nyelvtanában

Ahogy a szerző az utószóban leírta Pesten, 1863-iki october hó elsején,

A jelen tankönyvben megkisértettem a magyar nyelvet oly rendszerben előadni, mely a tudományos nyelvészet mai álláspontjának, másrészt az iskola gyakorlati követelményeinek is megfeleljen.

A 311 oldalas nyelvtan  valóban az akkori tudományosság élvonalához kapcsolódik, sőt, számos eredeti és ma is elgondolkoztató meglátást tartalmaz. Itt most azonban csak a személyes névmásokról szóló részből idézek két kisebb részt, aztán majd még későbbi bejegyzésekben visszatérek néhány további gondolatra.

(tovább…)