Névmásblog

Kezdőoldal » Posts tagged 'anaforikus utalás'

Tag Archives: anaforikus utalás

Jöttem utánam?

Avagy a Megyek utánad egy mondata egy nyelvész olvasatában.

Megyek utánad. Ez a címe Grecsó Krisztián tavaly (2014) megjelent könyvének, amit nemrégiben olvastam és amiből most a következő sorokat idézem (199. oldal):

Azon a késő délutánon én voltam Daru. … Ültem az üres szobában, és füvet szívtam, sok füvet, egyedül. Bezsongtam, és megint elindultam a jövőbe, jöttem utánam, láttam a zsalukat, melyek határolják napjaim, … . De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valamilyen hülye névre a mostani daruságát.

Daru a könyv főszereplője, aki ebben az idézetben azonos is, meg aztán nem is az elbeszélővel; az egyes szám első személyű elbeszélő (én) pedig ugye mindig úgy hat, mintha ő meg az író lenne. Az, hogy van-e valami köze a valósághoz a történetnek, és hogy egyáltalán mi a valóság, az egy nyelvésznek sem annyira érdekes kérdés. Ami érdekesebb, hogy a regény univerzumában van egy szereplő, aki mintegy megkettőződik azáltal, hogy egyszerre jelennek meg életének különböző idősíkjai. És akinek egyik énje megy a másik után.

És akkor el is érkeztünk ahhoz a (tag)mondathoz, aminek nyelvészként nagyon megörültem, és amit pirossal jelöltem a fenti idézetben: jöttem utánam. Ha jó nyelvész szokás szerint megkérdeznék bárkit, hogy mondunk-e ilyet magyarul, borítékolhatóan szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. A könyvet olvasva azonban valószínűleg fel sem tűnik, hogy itt nyelvileg is van valami. Mitől furcsa ez a mondat, és mitől működik mégis a regény világát leíró szövegben? Ennek eredek utána ebben a cikkben.

(tovább…)

A magam részirűl …

A birtokosként használt visszaható névmásokról.

Többször esett már szó a blogon arról, hogy a magyar egy úgynevezett névmásejtő nyelv. Ez azt jelenti, hogy a személyes névmásokat többnyire csak akkor tesszük ki, ha valamilyen okból külön nyomatékot akarunk rájuk helyezni. Így van ez akkor is, ha olyan birtokosról akarunk beszélni, aki már a birtokos szerkezet előtt meg lett említve a mondatban. Vegyük az alábbi két példát:

János egye meg a vacsoráját!
János egye csak meg az ő saját vacsoráját, ne a másét!

Elvileg mind a két mondatnak van egy olyan olvasata, amelyben Jánosnak nem a saját vacsoráját kell megennie, hanem valaki másét. Ezt az olvasatot most félretesszük ebben a cikkben, és csak azzal foglalkozunk, amikor a birtokos visszautal az alanyra (vagyis amikor a birtokos és az alany közt anaforikus viszony áll fenn). A János egye meg a vacsoráját mondatban a birtokszón megjelenő személyragozás (vacsorája) önmagában is képes beazonosítani egy birtokost, és mivel itt most nem a vacsora birtokosára koncentrálunk, a birtokost már külön névmásként nem is ejtjük ki. A második mondatban viszont igen, mert éppen két lehetséges birtokost akarunk szembeállítani egymással  a vacsorájukon keresztül.

A magyarban azonban nem csak ez a két lehetőség van anaforikus névmási birtokosok kifejezésére. Például a maga visszaható névmás is lehet birtokos, és így ha a birtokosra akarunk fókuszálni, megtehetjük mondjuk az alábbi két módon:

János egye csak meg az ő saját vacsoráját, ne a másét.
János egye csak meg a maga  vacsoráját, ne a másét.

Így elsőre nem nagyon van különbség a személyes névmási stratégia (az ő vacsorája) és a visszaható névmási stratégia közt (a maga vacsorája). Persze közelebbről megnézve azért mégis van, meg nyilván ezért is írom most ezt a bejegyzést. Szóval nézzük meg akkor, mi a visszaható névmási birtokosok három legfontosabb, megkülönböztető ismertetőjegye.

(tovább…)

Ikonicitás Kolozsváron

Magyar nyelvészeti konferencia (majdnem) a Szamosnál.

Ezen a héten pénteken kerül sor Kolozsváron a Motiváltság és nyelvi ikonicitás című konferenciára a BabeşBolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke valamint a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Nyelvtudományi Szakbizottságának szervezésében. A konferencián én is tartok egy előadást a magyar birtokos szerkezetről. A szervezők, Szilágyi N. Sándor és Kádár Edit, így foglalják össze az alapkérdést a konferenciafelhívásban:

Kolozsvári utca

Kolozsvári utca

A motiváltság, különösen a hangutánzás és hangulatfestés régóta foglalkoztatta a nyelv iránt (is) érdeklődőket. Bár sok minden még mindig tisztázásra vár ezen a téren, a hangalaki motiváltság bármiféle (tehát nemcsak hangutánzó vagy hangulatfestő) formájának ellenőrizhető tudományos módszerekkel történő vizsgálata mégis eléggé a perifériára szorult (legalábbis a magyar nyelvészetben).
Van olyan vélemény is, hogy ez inkább a stilisztikára tartozik. De ezzel csak odébb toltuk a problémát, a megértésével nem vagyunk előrébb. Az ilyen kutatásokat sokáig hátráltatta az a Saussure tekintélyével is megerősített vélemény, miszerint a hangalaki motiváltság csak egy illúzió, hiszen minden, amit beszéd közben használunk, csakis konvencionális lehet. Ez elég meggyőzően hangzott, hogy elfedhesse azt, hogy a konvencionalitás nem zárja ki a motiváltságot. Így aztán több helyt is tetten érhető az a szemlélet, hogy ha vannak is motivált nyelvi jelek, ilyenekből csak kevés van, nem jellemzőek, nem is érdemes velük foglalkozni. Ez is elég hihetően hangzik, amíg el nem kezdjük őket összeszámolni.

Az ikonicitás a nyelvi jelek motiváltságának egy lehetséges módja lehet: olyan kifejezéseket tekinthetünk ikonikusnak, amelyek nyelvi megformáltsága valamilyen módon kapcsolatba hozható azzal, amire utalnak. Például egy hangutánzó szó, mint a suttog, a hangalakjával is jelzi valamilyen módon, hogy milyen fajta eseményre utal. Ezzel szemben mondjuk a beszél szó hangalakja semmilyen módon nincs kapcsolatban azzal az eseménytípussal, amit a szó leír. (Az ikon kifejezés használata a jelek egy típusának leírására Charles Peirce munkásságából ered. Bővebben ezen a Wikipedia oldalon lehet a témáról olvasni.)

(tovább…)

Nyelvtechnológiai játék a névmásokkal

A Phrase Detectives és ami mögötte van.

A bloghoz írt Beköszöntőben a névmásokat a mesebeli sóhoz hasonlítottam. Többnyire nem sok figyelmet fordítunk rájuk, de ha nem lennének, akkor elég nehezen tudnánk összefüggő szövegeket létrehozni. De vannak, és így többek közt éppen az ő segítségükkel tudjuk azt nyomon követni egy beszélgetésben, hogy éppen miről van szó. Ami viszont az embereknek viszonylag könnyen megy, az a számítógépek számára sokkal nehezebb feladat. A szövegek  valamilyen szintű megértése a számítógépes nyelvfeldolgozásban állandó kihívást jelent, és ennek a nagyobb feladatnak egy részfeladata az, hogy a gép megpróbálja értelmezni, melyik kifejezés melyik másikra utal vissza valamilyen módon egy szövegben (ezeket a visszautalásokat hívjuk anaforikus utalásoknak).

Ebben a cikkben egy olyan játékra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, melynek révén bárki részesévé válhat a nyelvtechnológia további fejlődésének. Semmilyen nyelvészeti vagy informatikai tudás nem kell hozzá, és még pénzt is lehet vele keresni, vagy csak egyszerűen csiszolgathatjuk az angoltudásunkat. A Phrase Detectives (kb.: szószerkezet-nyomozók) nevű játékban szövegeket kell elolvasni és kikutatni a bennük található mindenféle visszautalást. Nézzük akkor sorjában, miről is szól ez az egész.

Phrase Detectives - The AnaWiki annotation game

 AnaWiki & Jon Chamberlain © 2008-10

(tovább…)

Alapkérdések 3: A névmási visszautalás jellegéről

Kötöttségek és szabadságok egy névmás életében.

Az alapkérdések rovat második cikkében a névmásoknak arról a nyelvtani tulajdonságáról írtam, hogy önmagukban is egy egész szószerkezet helyét foglalják el a mondatban. Többnyire egy főnévi csoport helyén állnak, vagyis mondattani szempontból önmagukban is egyenértékűek egy főnévi csoporttal. Ebben a cikkben arról lesz szó, hogy mit is szoktak ezeken a helyeken csinálni, mint névmások. Vegyük például a lenti mondatot:

János azt hiszi, hogy az ő háza a legszebb.

Ennek a mondatnak van egy olyan olvasata, amelyben az ő névmás nem Jánosra utal, hanem valaki másra, akit itt most ennyiből nem tudunk beazonosítani. Ezt az olvasatot most tegyük félre, és nézzük azt az esetet, amikor a névmás Jánosra utal vissza (ezt hívják anaforikus, vagyis hátrautaló használatnak). Gondolná-e bárki, hogy még ezen az olvasaton is kétértelmű a mondat, mert a névmás két különböző módon utalhat vissza az előzményére? Nos, sok nyelvész így gondolja – megpróbálom megmutatni, hogy miért. Kicsit talán ez a téma nehezebb lesz, mint általában, de remélhetőleg annál érdekesebb.

(tovább…)