Névmásblog

Kezdőlap » Posts tagged 'anaforikus névmás'

Tag Archives: anaforikus névmás

Jöttem utánam?

Avagy a Megyek utánad egy mondata egy nyelvész olvasatában.

Megyek utánad. Ez a címe Grecsó Krisztián tavaly (2014) megjelent könyvének, amit nemrégiben olvastam és amiből most a következő sorokat idézem (199. oldal):

Azon a késő délutánon én voltam Daru. … Ültem az üres szobában, és füvet szívtam, sok füvet, egyedül. Bezsongtam, és megint elindultam a jövőbe, jöttem utánam, láttam a zsalukat, melyek határolják napjaim, … . De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valamilyen hülye névre a mostani daruságát.

Daru a könyv főszereplője, aki ebben az idézetben azonos is, meg aztán nem is az elbeszélővel; az egyes szám első személyű elbeszélő (én) pedig ugye mindig úgy hat, mintha ő meg az író lenne. Az, hogy van-e valami köze a valósághoz a történetnek, és hogy egyáltalán mi a valóság, az egy nyelvésznek sem annyira érdekes kérdés. Ami érdekesebb, hogy a regény univerzumában van egy szereplő, aki mintegy megkettőződik azáltal, hogy egyszerre jelennek meg életének különböző idősíkjai. És akinek egyik énje megy a másik után.

És akkor el is érkeztünk ahhoz a (tag)mondathoz, aminek nyelvészként nagyon megörültem, és amit pirossal jelöltem a fenti idézetben: jöttem utánam. Ha jó nyelvész szokás szerint megkérdeznék bárkit, hogy mondunk-e ilyet magyarul, borítékolhatóan szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. A könyvet olvasva azonban valószínűleg fel sem tűnik, hogy itt nyelvileg is van valami. Mitől furcsa ez a mondat, és mitől működik mégis a regény világát leíró szövegben? Ennek eredek utána ebben a cikkben.

(tovább…)

Reklámok

A magam részirűl …

A birtokosként használt visszaható névmásokról.

Többször esett már szó a blogon arról, hogy a magyar egy úgynevezett névmásejtő nyelv. Ez azt jelenti, hogy a személyes névmásokat többnyire csak akkor tesszük ki, ha valamilyen okból külön nyomatékot akarunk rájuk helyezni. Így van ez akkor is, ha olyan birtokosról akarunk beszélni, aki már a birtokos szerkezet előtt meg lett említve a mondatban. Vegyük az alábbi két példát:

János egye meg a vacsoráját!
János egye csak meg az ő saját vacsoráját, ne a másét!

Elvileg mind a két mondatnak van egy olyan olvasata, amelyben Jánosnak nem a saját vacsoráját kell megennie, hanem valaki másét. Ezt az olvasatot most félretesszük ebben a cikkben, és csak azzal foglalkozunk, amikor a birtokos visszautal az alanyra (vagyis amikor a birtokos és az alany közt anaforikus viszony áll fenn). A János egye meg a vacsoráját mondatban a birtokszón megjelenő személyragozás (vacsorája) önmagában is képes beazonosítani egy birtokost, és mivel itt most nem a vacsora birtokosára koncentrálunk, a birtokost már külön névmásként nem is ejtjük ki. A második mondatban viszont igen, mert éppen két lehetséges birtokost akarunk szembeállítani egymással  a vacsorájukon keresztül.

A magyarban azonban nem csak ez a két lehetőség van anaforikus névmási birtokosok kifejezésére. Például a maga visszaható névmás is lehet birtokos, és így ha a birtokosra akarunk fókuszálni, megtehetjük mondjuk az alábbi két módon:

János egye csak meg az ő saját vacsoráját, ne a másét.
János egye csak meg a maga  vacsoráját, ne a másét.

Így elsőre nem nagyon van különbség a személyes névmási stratégia (az ő vacsorája) és a visszaható névmási stratégia közt (a maga vacsorája). Persze közelebbről megnézve azért mégis van, meg nyilván ezért is írom most ezt a bejegyzést. Szóval nézzük meg akkor, mi a visszaható névmási birtokosok három legfontosabb, megkülönböztető ismertetőjegye.

(tovább…)

Berlin, pszichológiai igék, önmagam

Útibeszámoló egy műhelykonferenciáról.

Jó másfél hete (2014. június 20.) Berlinben voltam előadást tartani a Workshop on the Syntax and Semantics of Experiencers elnevezésű műhelykonferencián. A címből kis angoltudással könnyen kitalálható, hogy az egynapos rendezvényen az experiensek nyelvtanáról volt szó. De mik is azok az experiensek, és miért érdekes a nyelvtanuk? És egyáltalán, hogy jön mindez a névmásokhoz? Rövid nyelvészeti útibeszámoló következik.

Van az igéknek egy viszonylag jól körülhatárolható csoportja a világ nyelveiben, amelynek a tagjait szokás pszichológiai igéknek hívni a nyelvészeti irodalomban. Az ide tartozó igék az egyik kitüntetett vonzatuk valamilyen mentális vagy pszichés állapotát írják le, mint az alábbi példákban is:

Adonynak tetszik Emőke.
Adalbertet érdekli a heraldika.

A két mondatban Adony, illetve Adalbert lelkiállapotáról tudunk meg valamit (hogy ez mennyire pszichológia a valóságban, az most mindegy, nem a terminus a lényeg). Az ilyen szereplőkre utaló vonzatokat nevezzük experienseknek (kb: átélő), és róluk szólt a berlini előadásom.

(tovább…)