Névmásblog

Kezdőlap » Művészetek és nyelvtan » Film » Hogyan társalkodjunk űrlényekkel?

Hogyan társalkodjunk űrlényekkel?

Gondolatok az Érkezés című film nyelvészeti vonatkozásairól.


Az idén mutatták be a mozikban az Érkezés című filmet (2016, rendezte: Denis Villeneuve). Rögtön a címe is érdekes, már amennyiben gyakorlatilag szó szerint lefordították az angol eredetit (Arrival), ami nem feltétlen az alapeset a magyar változatoknál. Lehet, hogy a fordító most eleve megszeppent a film által felvetett problémától és nem akarta növelni a bajt: Hogyan tudunk kommunikálni egy más világból érkezett lényekkel úgy, ha nem ismerjük sem a nyelvüket, sem az ő világukat?

A filmben ugyanis barátságos szándékúnak tűnő űrlények érkeznek a Föld különböző pontjaira, csak senki nem tud velük beszélni. Persze adódik a kérdés, hogy akkor miért nem tanulják meg az amúgy is intelligensebb idegenek a mi valamelyik nyelvünket, de aki megnézi a filmet, az tudja, hogy milyen fontos az, hogy mi tanuljunk meg űrlényül, és nem fordítva. A film egyébként nagyjából arról szól, hogy felkérnek egy nyelvészt és egy elméleti fizikust, hogy fejtsék meg az egyébként csak simán lehétlábúzott (heptapod) idegenek nyelvét. A történet részleteire itt jobban nem is szeretnék kitérni, hiszen még sokak számára lehet ismeretlen maga a film, másrészt nem is filmkritikát készülök írni, hanem néhány gondolatot a film által felvetett nyelvi-kommunikációs problémákról. Sőt, egyelőre a forgatókönyv alapjául szolgáló novellát (Ted Chiang Story of your life ‘Az életed története’) sem olvastam el, hogy az se zavarjon meg minket, hogy szokás szerint a film nem követi hűen a novella vonalvezetését (legalábbis ezt írták róla mások, lásd például a lent hivatkozott cikkeket).

Amiről szó lesz, az elsősorban az idegenekkel való kommunikáció néhány alapvető problémája, külön kitérve a nyelvük elsajátításának nehézségeire; de a végén megemlítünk egy rejtélyes magyar szót is, melyre utalás történik a filmben.

Űrnyelv, űrgondolkodás

Kicsit leegyszerűsítve, egy nyelv jelentések párosítása formákhoz, és vissza. Például van egy olyan fogalom, hogy MACSKA, és ezt magyarul a macska, angolul a cat szó jelöli. De akkor itt rögtön meg is állhatunk.

Tegyük fel, hogy a barátságos űrlényeket szeretnénk meghívni egy jó kis birkapörköltre. Sőt, ne is menjünk egyelőre addig, csak a szomszédot hívjuk meg. Mert mi is az a pörkölt? Szekula Teréz ezt írja róla a Szegedi Uj Szakácskönyv 1907-es kiadásában (p. 67):

A paprikásokat kétféleképp főzhetjük: hosszu vagy rövid lére. Az utóbbit pörköltnek nevezzük. Mindkettőt azonban egyformán teszszük föl; főzésmódjuk csak abban különbözik, hogy mig a pörköltnél a hust ugy főzzük, hogy mire megpuhul, leve is elfőljön s csupán zsirja maradjon alatta, addig a paprikásnál maradjon lé, de itt is csak kevés, kivéve a gulyáshust, amit levesként is szoktak föltálalni.

A legtöbben ma valószínűleg nem teszünk különbséget pörkölt és paprikás közt ilyen értelemben, vagy nem nagyon vagyunk tudatában, hogy mennyire számít az, hogy mennyi marad a hús alatt. Mindettől függetlenül van, akinek a pörköltbe belefér egy kis paprika-paradicsom, másnak nem; kevésbé kézműves helyeken pedig akár májkrémet is raknak bele a szaft miatt. De amiben minden magyar egyetért (valószínűleg), hogy a pörköltben van pirospaprika, mint fűszer. Ez az amit Bajorországot elhagyva többnyire Hungarian goulash-nak hívnak, mert egyébként az angol stew egyszerűen csak annyit tesz, hogy a saját levében főzött hús vagy zöldség.

Tehát ha létezik is a PÖRKÖLT eszményi fogalma, mint platóni idea, akkor is mindnyájunk fejében ennek csak valamilyen módosult és egyénileg jellemző lenyomata él. De eléggé toleránsak vagyunk, tehát bizonyos határokon belül elviseljük, hogy a pörkölt szó picit eltérő dolgokra utaljon. Vagyis, hogy valamilyen értelemben mást és mást jelentsen adott környezetekben. De az már eleve kérdés, hogy pusztán leírás alapján mondjuk egy angol el tudja-e képzelni, hogy mit értünk mi pörkölt alatt; és fordítva ugyanez minden olyan dologra, ami meg csak Angliában honos. Ahhoz, hogy egy angol megértse, hogy mit jelent a pörkölt, szükséges-e, hogy egyszer megkóstolja itt nálunk ezt az ételt? És akkor mi van az űrlényekkel? Azok nem, hogy a szegedi paprikát nem ismerik, de lehet, hogy náluk senki nem eszik húst sem. Vagy akár ott náluk nem is léteznek haszonállatok. Sőt, lehet, hogy nem is főznek soha, mert csak úgy repkednek ott a sült galambok a levegőben.

Persze ha itt nálunk leülnek a bogrács mellé falatozni, akkor lesz valami elképzelésük arról, hogy mi is a pörkölt. Viszont ha mi a Földön akarjuk például a filmbéli űrlények nyelvét megtanulni, akkor nem nagyon lesz fogalmunk arról, hogy az ő világuk hogy néz ki. És az lehet egy a mienktől nagyon-nagyon különböző világ. Hogy tanuljuk úgy meg a szókincsüket, ha nem ismerjük annak a világnak a dolgait?

Ha ezt tovább gondoljuk, az sem teljesen egyértelmű, hogy milyen fogalmakat kellene univerzálisnak, vagyis az egész világegyetemben adottnak vennünk. Számunkra például fontosak az esztétikai kategóriák, mint a szép vagy a csúnya. De mi van, ha máshol meg nem? A Földön egyszerűen adott, hogy eszünk, iszunk, gondolkozunk, unatkozunk vagy alszunk; és ezekről rendre tudunk is valamilyen módon beszélni a földi nyelvekben. De honnan tudjuk, hogy ugyanezt teszik más bolygókon is az emberek, vagyis az akárkik, akik ott laknak? Szükségszerű-e például a létezéshez az alvás? Nem tudom, de valószínűleg ezek mind olyan kérdések, amikre senki sem fogja tudni a választ addig, amíg legalább néhány űrlénnyel nem találkozunk. Viszont, amíg nem ismerjük az ő világukat, mindezek miatt egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk tanulni a nyelvüket. Vagy nem könnyen.

A film maga elsődlegesen nem is ezekre a kérdésekre fókuszál, hanem az ún. Sapir-Whorf-hipotézis lehetséges következményeire (amennyiben érvényesnek tekintsük magát a hipotézist). A Sapir-Whorf hipotézis részletes ismertetésétől itt most eltekintek, ajánlom ugyanakkor a tárgyban Babarczy & Szamarasz (2015) naprakész és jól követhető magyar nyelvű összefoglalóját. A jelen céljainkra a kérdés nagyjából így fogalmazható meg: Mennyire befolyásolja a nyelvi megfogalmazás és a nyelvi kategóriák általában a gondolkodásunkat?

Egy kicsit egyszerűsített, de talán közérthető példával kezdve: az a tény, hogy mondjuk a magyarban is űrhajónak hívjuk az űrbeli járműveket, amiknek legénysége és kapitánya van, jelenti-e azt, hogy kicsit úgy gondolkodunk az űrutazásról, mintha tengeri utazás lenne? Vagy az, hogy sokszor idegeneknek hívjuk az űrlényeket, arra predesztinál minket, hogy eleve potenciális veszélyforrásként tekintsünk rájuk? Ha mondjuk űrbarát lenne a bevett kifejezés az ufókra, akkor eleve sokkal elfogadóbbak lennénk velük szemben, mert ezt sugallja a nyelvi megfogalmazás? Persze amikor kialakult ez a szóhasználat, akkor mindez motivált volt, vagyis valószínűleg éppen azért kezdtek el így beszélni ezekről a jelenségekről, mert így gondolkoztak róluk. De utána ez a szókészlet a nyelvi kód részévé vált, és egy mai gyerek már eleve úgy tanul meg hivatkozni az űrlényekre, hogy az idegenek. Vagyis ha amúgy adott helyzetben gond nélkül össze is barátkozna az ufókkal, pusztán a nyelvi megfogalmazás abba az irányba terelheti, hogy eleve féljen tőlük.

Most pedig nézzünk egy viszonylag radikális gondolatkísérletet: Képzeljünk el egy olyan nyelvet, amelyben nincsenek igeidők (nincs például mód arra, hogy a volt-van-fog lenni különbséget kódoljuk), és az időre utaló kifejezések sincsenek (tehát nincs olyan főnév, hogy idő,  vagy olyan kifejezések, mint a tegnap, 2018-ban, jövőre, vagy nagyon régen). Ilyen emberi nyelv nincsen, de az tény, hogy nem is teljesen egyformák abban, hogy hogyan kódolják az idő fogalmát (a Sapir-Whorf egyik fele, Whorf, pont részben ilyen tényeken gondolkozva fejtette ki sokat vitatott téziseit).  Tegyük fel mégis, hogy van ilyen nyelv. Aki ezt beszéli, az nem tud beszélni az időről. Tehát, valami olyasmit lehet mondani, hogy Kati találkozni Petivel, de ez egy időtlen állítás, nem tudjuk kötni semmilyen konkrét időponthoz. Mi következik ebből? Következik az, hogy aki ezt a nyelvet beszéli, az nem úgy tekint az időre, mint mi? Vagy következik-e az, hogy aki így beszél, az nem is tud gondolkodni az időről, vagyis egyáltalán nincs időfogalma?

Az idő annyira része az életünknek, hogy nem is tudjuk azt elképzelni, hogy nincs. De egy idő nélküli nyelv beszélői számára elvileg lehetne más is az élet. Ami engem illet, igazából az időutazást sem bírtam soha teljesen feldolgozni, az pedig elképzelhetetlen számomra, hogy ne létezzen az idő fogalma. A film sem megy el eddig, de olyan hétlábú űrlényekkel ismertet meg minket, akik máshogy élik át az időt, mint mi. És ez a történet szerint összefügg azzal, ahogy az időt nyelvileg reprezentálják. De nézzük akkor, hogy hogyan is jut el a film főszereplője oda, hogy ezt felismerje.

Űrnyelvórák kezdőknek és haladóknak

A hétlábúakkal való nyelvi kommunikáció azzal kezdődik, hogy a nyelvész kitalálja, hogy az embereknek kell a hétlábúakat emberi nyelvre tanítani. Ez úgy indul, hogy ő és a fizikus felírják a nevüket először, utána pedig az ember (human) szót és megmutatják az űrlényeknek.

Mindez egy jól ismert problémát vet fel. Ha valaki ebben jobban el szeretne merülni, akkor keressen rá Willard van Orman Quine híres gavagai-példájára. Most csak képzeljük el, hogy jön valaki, akivel nincs közös nyelvünk, és az illető azzal indít, hogy felmutat nekünk egy táblát valami jelekkel. Vegyük továbbá, hogy elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, hogy a táblán az idegen nyelvének valamilyen kifejezése van felírva. Honnan tudjuk, hogy mit jelent?

Elvileg bármit jelenthet, ha jól emlékszem, a hétlábúak kicsit össze is zavarodnak a másodjára megkapott ember szónál. Lehet, hogy az illető neve van a táblán, vagy azt írta oda, hogy barát, vagy köszönt, hogy szevasz!, vagy jelezte, hogy éhes, vagy kiírta, hogy a Vénuszra tartok és ingyen fuvart keresek, vagy … tulajdonképpen bármit írhatott. A nyelvórákon amúgy sokszor tanítunk szavakat ilyen módon, hogy valamire rámutatunk, és közben mondjuk, hogy ezt angolul így hívják. De ott már legalább részben ismert az idegen nyelv (és a tanító amúgy is sokszor beszél a mi anyanyelvünkön is), és nagyjából azonos a világunk, mint amit a tanult nyelv leír. De a hétlábúaknál például az sem biztos, hogy vannak náluk nevek (miért ne létezhetnének nevek nélküli világok?), és egyáltalán semmit nem tudunk a világukról. Nem tudhatjuk, hogy a számunkra teljesen kézenfekvő fogalmak számukra is léteznek-e, és hogy értik-e őket.

De a filmben úgy tűnik, elég jól értik. Ők maguk egy kicsit furán hangzó nyelven beszélnek (ilyen nyikorgásszerű valamire emlékszem, mintha egy víz alatti partiban korogna valakinek a hasa, és közben a távolból lassított ipari zene lágy hangjai is beszűrődnének a víz alá), de van egy olyan plusz csavar a történetben, hogy nem a beszédjük a lényeg. Hanem a csápjaikból kilövellő tintaszerű valamivel tudnak írni a levegőbe, ami olyan mintázatokat ad, mint amikor a kicsit kilötyögtetett kávéscsészét rátesszük egy papírlapra, és a körlenyomat körül kis nyúlványok meg kocsányok keletkeznek.

Szóval végül is úgy alakul ki kommunikáció a két fél közt, hogy az emberi nyelv leírt változatára a hétlábúak ilyen tintasugaras körökkel válaszolnak, és ezt a nyelvész szép lassan megfejti az általa vezetett csapat segítségével. Azon persze átugrik a film, hogy hogyan jutunk el a főszereplők neveitől és az ember szótól ezeknél sokkal bonyolultabb tartalmakig. Néhány fordítási nehézség pedig konkrét gondokat is szül. De, hogy mit, azt nem szeretném itt lelőni.

A film végét sem, elég legyen annyi, hogy a tintapacnik a mi írásunktól teljesen eltérő jelek. Csak egészében lehet őket értelmezni, tehát például nem balról jobbra olvasva, hanem az egész jel úgy, ahogy van áll össze egy adott gondolattá. Hogy ez pontosan hogy történik, az nem igazán derül ki a filmből (de ajánlom David Adger lent hivatkozott rövid írását arról, hogy mi is itt a mondattani probléma). Mivel nem lineárisan dolgozzák fel az írott – illetve csápból kilőtt – nyelvi jeleket, meg nem is tűnnek hierarchikusnak a mi fogalmaink szerint, csak úgy összeáll belőlük egy jelentés valami időtlen térben. És ez azért is van így, mert az űrlények valahogy egyben látják az időt. Az, hogy van időfogalmuk, onnan is tudható, hogy utalás történik arra, mi lesz 3000 évvel később szerintük; de ők valahogy egyszerre átlátják az egészet. Ha pedig valaki megtanulja ezt a kódot, akkor vele együtt elsajátítja ezt a gondolkodást is, vagyis máshogy fogja látni az időt.

Ha ez kicsit zavarosnak hat, akkor az azért van, mert, ahogy írtam, eleve nem nagyon tudom elképzelni az időt máshogy, mint ahogy mi emberek szoktuk. Azt is nehéz elképzelni, hogy ha valaki más nyelvi kódot tanul meg, akkor attól megváltozik az időről való gondolkozása és az időészlelése is.

De mindez, ahogy jeleztem is, nem a film kritikája. Akik nem a lövöldözős, látványgazdag tudományos-fantasztikus univerzumokért rajonganak, azoknak nagyon is ajánlom ezt a minimalista képi világban megfogalmazott, filozofikus hangulatú filmalkotást.

És egy ráadás magyar szó

A film egyik szereplője arról beszél, hogy az űrlények háborút akarnak szítani az emberek közt, és hogy erre a taktikára létezik a magyarban egy szó. Magát a szót nem említik.

Mint kiderült, a film forgatókönyvírójának a papája történész, és valószínűleg tőle hallotta a forgatókönyvíró a szalámitaktika kifejezést. Ezt egyébként állítólag Rákosi Mátyás használta először a háború utáni koalíciós időszak politikai harcaira utalva. Konkrétan arra a taktikára, amellyel a Magyar Kommunista Párt egyenként igyekezett meggyengíteni és megsemmisíteni az ellenfeleit. Érdekes módon a filmben mintha nem teljesen ezt a jelentést rendelnék az egyébként konkrétan ki nem mondott magyar szóhoz, de hát talán ez sem véletlen egy olyan filmben, amely vastagon foglalkozik nyelvi kérdésekkel.

Rákosi György
2016. december 20.

Felhasznált irodalom

Adger, David. 2016. szeptember 23. How alien can language be?  David Adger’s Blog.

Babarczy Anna & Szamarasz Vera Zoé. 2015. A nyelvi relativizmus. In Pléh Csaba & Lukács Ágnes szerk. Pszicholingvisztika 2. Budapest: Akadémiai Kiadó. 859-876.

Editorial. 2016. november 20. The Guardian view on the humanities: science doesn’t have all the answers. The Guardian.

Russ, Brice. 2016. november 11. For linguists, the new sci-fi film Arrival can’t come soon enough. Science.

Sheridan, Kate. 2016. A translator for E.T. McGill News Alumni Magazine.

Tuerney, Drew.  2016. november 15. The real-life linguist behind ‘Arrival’ weighs the chilling challenges of alien contact. Playboy.

Varga Dénes. 2016. november 21. Kiderült, hogyan került a magyar szó az Érkezésbe. Origo.

Zimmer, Ben. 2016. október 21. The making of a cinematic linguist’s office. Language Log.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Ha szeretnél emailben értesítéseket kapni az új cikkekről, add meg az emailcímed, és kövesd a blogot.

Csatlakozz a 589 követőhöz

Follow Névmásblog on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: