Névmásblog

Kezdőlap » Művészetek és nyelvtan » Irodalom » Jöttem utánam?

Jöttem utánam?

Avagy a Megyek utánad egy mondata egy nyelvész olvasatában.

Megyek utánad. Ez a címe Grecsó Krisztián tavaly (2014) megjelent könyvének, amit nemrégiben olvastam és amiből most a következő sorokat idézem (199. oldal):

Azon a késő délutánon én voltam Daru. … Ültem az üres szobában, és füvet szívtam, sok füvet, egyedül. Bezsongtam, és megint elindultam a jövőbe, jöttem utánam, láttam a zsalukat, melyek határolják napjaim, … . De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valamilyen hülye névre a mostani daruságát.

Daru a könyv főszereplője, aki ebben az idézetben azonos is, meg aztán nem is az elbeszélővel; az egyes szám első személyű elbeszélő (én) pedig ugye mindig úgy hat, mintha ő meg az író lenne. Az, hogy van-e valami köze a valósághoz a történetnek, és hogy egyáltalán mi a valóság, az egy nyelvésznek sem annyira érdekes kérdés. Ami érdekesebb, hogy a regény univerzumában van egy szereplő, aki mintegy megkettőződik azáltal, hogy egyszerre jelennek meg életének különböző idősíkjai. És akinek egyik énje megy a másik után.

És akkor el is érkeztünk ahhoz a (tag)mondathoz, aminek nyelvészként nagyon megörültem, és amit pirossal jelöltem a fenti idézetben: jöttem utánam. Ha jó nyelvész szokás szerint megkérdeznék bárkit, hogy mondunk-e ilyet magyarul, borítékolhatóan szinte mindenki azt mondaná, hogy nem. A könyvet olvasva azonban valószínűleg fel sem tűnik, hogy itt nyelvileg is van valami. Mitől furcsa ez a mondat, és mitől működik mégis a regény világát leíró szövegben? Ennek eredek utána ebben a cikkben.

Az után az ún. személyragozható névutók csoportjába tartozik. Róluk már írtam a Névmásblog egy korábbi cikkében, de idézzük most fel újra, hogy mitől is olyan érdekesek ők. Ha egy rendes főnévi csoport a vonzatuk, akkor egyszerűen követik ezt a főneves kifejezést jobbról (1-2). Ha visszaható névmással állnak együtt, akkor ugyanez a helyzet (3):

(1)          a reggeli találkozó után
(2)          az emelkedő után
(3)          Húztam magam után a szánkót.

Ha azonban egy személyes névmással kerülnek össze, akkor felvesznek egy olyan személyragot, amely szám- és személybeli egyeztetést kódol ezzel a névmással (4). Tehát az egyes szám első személyű névmás (én) az egyes szám első személyű személyraggal (-am) áll párban.

(4)          énutánam
(5)          utánam

Sokszor szó volt már a magyar nyelv névmásejtő jellegéről, vagyis arról, hogy a személyragok jelenléte alapesetben lehetővé teszi a névmás elhagyását. Így lesz az énutánam alakból többnyire egyszerűen csak utánam (5). Ezt a személyragozott névutót tekinthetjük egyfajta névmásnak is, és most az egyszerűség kedvéért névmásnak is fogom hívni.

A kedvenc tételmondatunkból két névmás is ki lett hagyva. Ha kitesszük őket, akkor így hangzik a mondat:

(6)          Én jöttem énutánam.

Ilyesmit persze csak akkor mondanánk, ha valamiért mind a két névmás külön szerepet kap a társalgásban (Nem mi jöttünk tiutánatok, hanem én jöttem énutánam – már amennyi értelme ennek van). Abban viszont, hogy jöttem utánam, látható módon csak a két személyrag hoz létre valamiféle anaforikus kapcsolatot: az –am visszautal az –em-re. De mitől furcsa ez az egész?

Hát attól, hogy ha egy adott tagmondaton belül szeretnénk anaforikus viszonyt létrehozni névmás és előzmény közt, akkor rendesen visszaható névmást használunk. Így történik ez az alábbi mondatokban is:

(7)          Mi láttunk magunk mellett valamit az út szélén.
(8)          Én nem láttam magam mellett semmit.
(9)          Én húztam a szánkót magam után, ő meg csak jajgatott.

Egy korábbi felmérésemben azt vizsgáltam, hogy mennyire fogadják el az anyanyelvi beszélők azt, ha ezekben a mondatokban visszaható névmásról személyragozott (vagyis névmási) névutóra váltunk (Rákosi 2012). A (7-9) mondatok lenti megfelelőit a legtöbben elég jónak vagy teljesen jónak találták:

(10)        Mi láttunk mellettünk valamit az út szélén.
(11)        Én nem láttam mellettem semmit.
(12)        Én húztam a szánkót utánam, ő meg csak jajgatott.

Sok tényező szerepet játszik abban, hogy mikor mennyire elfogadhatóak a (10-12) által jellemzett mondatok. Itt most csak azt emelném ki, hogy talán a legfontosabb ilyen tényező a nyelvtani szám és személy. A legjobbnak ítélt mondatok esetében az előzmény és a névmás is első személyű volt a felmérésben. Általában azonban a magyarban mégis jobban szeretjük ilyenkor is a visszaható névmási szerkezetet használni, vagyis alapesetben a (7-9)-beli változat a nyerő.

Ennek fényében tehát a könyvbeli mondatnak is két változata lehetne, és elvileg a (13)-nak kellene jobbnak lennie. Azonban ebben az esetben a visszaható névmásos változat egyáltalán nem hangzik jobban, mint a (14). Sőt, igazából elég rosszul hangzik; és a (13) kontextusában a (14) már kezd egészen normálisnak tűnni még akkor is, ha nincs mellette szövegkörnyezet.

(13)        Jöttem magam után.
(14)        Jöttem utánam.

A gond az igei állítmány által jelölt esemény típusával van. Látni lehet dolgokat akár magunk, akár másvalaki mellett, vagyis ez természetesen lehet egy visszaható-jellegű esemény. Idegen szóval reflexív. A szánkót többnyire csak magunk után tudjuk húzni, más után nem, vagyis ez meg egy szinte kötelezően reflexív esemény ilyen szempontból. Vannak azonban olyan állítmányok, amelyek normálisan nem tudnak ilyen visszaható eseményeket leírni, vagyis az általuk jelölt viszony irreflexív. Ezekben az esetekben nem is igen tudjuk használni a visszaható névmást, az alábbi mondatok pedig szó szerinti véve értelmetlenek:

(15)        Megszültem magamat.
(16)        Magasabb vagyok magamnál.

Ugyanezen okok miatt értelmetlen a Jöttem magam után mondat is, hiszen jönni-menni csak valaki más után tudunk. (Persze olyat meg mondunk, hogy utolértem magamat, de ez pont egy ilyen továbbgondolt képzavarból lett rögzült kifejezés, ami egyébként nem valódi mozgásról szól.)

A nyelvészeti kérdés tehát akkor végül is az, hogy mennyire tekinthető reflexív jellegű eseménynek a jöttem utánam szerkezet által jelölt helyzet. Ahogy a bevezetőben is utaltam rá, szigorú értelemben nem az. Hadd idézzem a témában Kolozsi Orsolyának a Bárka folyóiratban megjelent cikkét:

Az egyes szám harmadik személyben megszólaló, Daruról, gondolatairól, érzéseiről mindent tudó elbeszélő sokáig úgy tesz, mintha nem ő lenne Daru. Azaz helyesebben hezitál a két álláspont között, mintha azt kérdezné, a múltbeli én azonos-e a jelenbelivel? Mikor visszaemlékezünk egy korábbi történetre, szerelemre, ott valójában mi vagyunk jelen, az az én, aki visszaemlékezik, vagy egy korábbi, attól teljesen független identitás? Van-e vajon folytonossága, időben is konstans azonossága az énnek? „Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle.” A kérdés az, hogy mikor saját múltunkra visszanézünk, akkor tulajdonképpen egy idegent vizsgálunk?

Ha azt mondjuk, hogy jöttem utánam, akkor tulajdonképpen nyelvi szempontból egy idegent vizsgálunk. De legalábbis nem azt a valónkat, aki a vizsgálat idején vagyunk. Az ilyen, az ént valamilyen módon megtöbbszöröző helyzetekben általában két dolgot tehetünk nyelvileg. Vagy a visszaható névmás valamelyik összetettebb változatát használjuk, vagy pedig valamilyen személyes névmási alakra váltunk. Az előbbire a legjobb példa Tinkó Máté a regényről szóló írásának címe az Irodalmi Jelenben: Egy lépéssel önmaga mögött. Akit érdekel a téma, az önmaga és a maga közti különbségekről írtam korábban egy cikket a Nyelv és Tudomány portálon. A másik stratégia a személyes névmás alkalmazása, és ezt teszi Grecsó Krisztián is a regényben, amikor a jöttem utánam szerkezetet leírja. Ha magunk elé képzeljük a jelenetet, akkor alapesetben két szereplőt látunk, akik, bár sok közük van egymáshoz, ott és akkor mégis csak elkülönülnek.

Sokszor elhangzik, hogy minden fura mondathoz lehet találni kontextust, ami persze így nem igaz. Most ebben az esetben viszont tényleg egy kicsit furcsa, de annál izgalmasabb mondathoz teremti meg pont a megfelelő kontextust a könyv.

Rákosi György
2015. március 23.

Felhasznált irodalom

Grecsó Krisztián. 2014. Megyek utánad. Budapest: Magvető.

Kolozsi Orsolya. 2014. szeptember 15. A szerelem tájai. Grecsó Krisztián: Megyek utánad. Bárka online.

Rákosi György.  2012. A magyar birtokos szerkezetű viszonyjelölőkről, avagy kígyók szájfénnyel és esernyővel. Nyelvelmélet és Dialektológia 2. Katalin É. Kiss & Attila Hegedűs szerk. Piliscsaba: PPKE-BTK, Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. 154-173.

Rákosi György. 2014. szeptember 17. Ismerd meg önmagad! Nyelv és Tudomány.

Tinkó Máté. 2014. december 8. Egy lépéssel önmaga mögött. Irodalmi Jelen.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Ha szeretnél emailben értesítéseket kapni az új cikkekről, add meg az emailcímed, és kövesd a blogot.

Csatlakozz a 591 követőhöz

Follow Névmásblog on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: