Névmásblog

Kezdőlap » Régiségek » Mink, tik, ők, valamint a magáratérő névmások

Mink, tik, ők, valamint a magáratérő névmások

Riedl Szende 1864-es Magyar Nyelvtana a névmásokról.

Ebben a bejegyzésben egy régi magyar nyelvtanból, Riedl Szende 1864-es nyelvtanából szemezgetek néhány érdekes és mai füllel talán kicsit szokatlanul hangzó részt. A régi könyveket legalább annyira szeretem, mint a névmásokat, így nem ez lesz az első ilyen régiséges témájú cikk a blogon.

A nyelvtant 1864-ben Pesten adta ki Pfeifer Ferdinánd, aki véletlenül felcserélt két számot a kiadás évének leírásában, és így a könyvben 1684 jelent meg kiadási évként. Ezt aztán a könyv általam birtokolt példányának egy volt tulajdonosa észre is vette, és a maga valamint most már a magunk szórakoztatására még betűvel is kiírta, ahogy a mellékelt képen látszik.

Az évszám Riedl Szende Magyar Nyelvtanában

Az évszám Riedl Szende Magyar Nyelvtanában

Ahogy a szerző az utószóban leírta Pesten, 1863-iki october hó elsején,

A jelen tankönyvben megkisértettem a magyar nyelvet oly rendszerben előadni, mely a tudományos nyelvészet mai álláspontjának, másrészt az iskola gyakorlati követelményeinek is megfeleljen.

A 311 oldalas nyelvtan  valóban az akkori tudományosság élvonalához kapcsolódik, sőt, számos eredeti és ma is elgondolkoztató meglátást tartalmaz. Itt most azonban csak a személyes névmásokról szóló részből idézek két kisebb részt, aztán majd még későbbi bejegyzésekben visszatérek néhány további gondolatra.

A személyes névmásokat a szokásos két nyelvtani jegy, a személy és a szám szerint csoportosítva sorolja fel. Van ugye az első személy, a mely beszél; a második személy, a melyhez beszélünk; és a harmadik személy, a melyről beszélünk. Az egyes számban így rendre énte és ő. A többes szám viszont Riedlnél mink (sic!), tik, és végül ők. A mink és a tik teljesen rendben vannak, ma is beszélünk így, a  meg a  írott változatok pedig tényleg megtalálhatóak régi szövegekben. Az viszont furcsa, hogy a ma megszokott formát  (miti) nem is említi. A korabeli történeti érdeklődést és a rendszeralkotásra való hajlamot követve egyébként az alábbiakat írja ezekről a névmási alakokról:

Az első személyű névmás egyesszámú alakja (én) nem eredeti. Abból mindenekelőtt egy előhang m veszett el, mit nemcsak a hosszú é, melyet póthosszításnak kell tekintenünk, hanem ugyanazon személynek többes alakja mink melyben az előhang még fenmaradt, minden kétségen kívül helyeznek. A második személyű te eredeti alakja ten, a harmadiké ön. A többesszámban az egyesszámú alakokhoz a többes rag k járult.

Más szóval a meglehetősen esetlegesnek tűnő névmási sorban feltételezett történeti érvekkel próbál rendszert alkotni. Azért veszi például előre a mink és a tik alakokat, mert így mindegyik többes számú névmásban ott van a többes szám jele (a –k toldalék). Az én pedig szerinte régen me volt, és így máris megvan a kapcsolat a minkhez.

Kicsit világosabb lesz, hogy miért kell neki például a ten alak, ha megnézzük mit ír a magáratérő, vagyis visszaható névmásokról:

Ha a személyes névmások a magáratérő jelentéssel bíró magam, magad, maga; magunk, magatok, magok (névszó: mag+birtokragok) szókkal összetétetnek, eredeti, azaz -n utóhangú alakjokat fentartják; tehát: én-magam, ten-magad, ön-maga; min-magunk, tin-magatok, ön-maguk. – A mag törzsnek ezen birtokragos alakjai egyszersmind mint magáratérő névmás (pronomen reflexivum) szerepelnek; pl. eltökéltem magamat, szégyenli magát stb.

magáratérő terminuson kívül egyéb furcsaságokra is bukkanhatunk a szövegben. Például míg a régisége ellenére ismerősen csenghet a tenmagatok névmás, nem tudom, hány olvasó találkozott már a tinmagatok vagy a minmagunk alakokkal. Pedig léteztek a 19. században is, amint ezt az alábbi, a Magyar Történeti Korpuszban talált példák bizonyítják:

A közügyek vezérlete közvetlen a ti kezeitekben van letéve; innen áradhat jó vagy rosz tinmagatokra egyenesen s az egész hazára befolyástok által.  (Birányi Ákos, 1848)

A’ Török nem is sejti, hogy van valamelly szép társasági tonus, ‘s igy e’ részben szinte szerencsésb mint mi, mert török nyelvénél marad, melly neki elégséges; midõn mi igen is jól érezzük mi az a’ szebb társasági hang, hanem minmagunkat mystificálván, a’ helyett hogy nyelvünket a’ mai idõk szükségihez alkalmaznók, anathemát kiáltunk a’ nyelvtisztítókra, csinosítókra. (Széchenyi István, 1831)

A fent idézett szöveg arra is felhívja a figyelmet, hogy az énmagam visszaható névmás és a többiek nyelvtani szempontból egy birtokos szerkezetet alkotnak. Vagyis analógia fedezhető fel az énmagam és az én falam kifejezések között: az én egyfajta birtokos mind a kettőben, a magam pedig akkor ezek szerint egyfajta birtok. Egy korábbi cikkemben (Rákosi 2012) többek közt én is ugyanezt az érvet használtam arra, hogy a visszaható névmás még bizonyos mértékben ma is élő birtokos szerkezeti jellegét bizonyítsam. A fenti szövegrészben említett mag tő (vagy Riedlnél törzs) valaha ugyanis valószínűleg ‘test’ jelentéssel bírt, és így a névmás eredetileg egy az ‘én testem’ jelentésű birtokos szerkezetből alakulhatott ki. A névmások nagyon sok más nyelvben is valamilyen testrész jelentésű szóból származnak, így a magyar névmás ilyen eredeztetése nyelvészetileg is jól indokolható.

Végül egy nagyon rossz átkötéssel Riedl Szendére áttérve, az ő teste pedig a Fiumei úti Sírkertben nyugszik. 1831-ben született Besztercebányán, és elég fiatalon, már 1873-ban elhunyt. Magyar Nyelvtanának nálam lévő példánya egy egykori tanítványáé volt, aki a képen olvasható szöveget jegyezte fel a könyv belső borítóján (a képre kattintva kinagyítva olvasható az írás). A szövegben tévesen 1875 szerepel az elhalálozás éveként, és azt is megemlíti a szerző, hogy a sírt egy igénytelen fakereszt jelöli csak. Aztán ezt felváltotta egy időtállóbb síremlék, ahogy az a Bohemia Baráti Kör által készített fotókon is látható. A Baráti Kör tagjai azért koszorúztak a Besztercebányán született Riedl Szende sírjánál, mert Riedl a prágai egyetem magyar lektoraként dolgozott 1854 és 1860 között, valamint kiadó-szerkesztője volt a prágai Irodalmi Lapoknak is.

Egy volt tanítványa sorai Riedl Szendéről

Egy volt tanítványa sorai Riedl Szendéről

Rákosi György

Felhasznált irodalom

Riedl Szende. 1864. Magyar Nyelvtan. Pest: Pfeifer Ferdinánd.

Rákosi György. 2012. Összetett visszaható névmások a magyarban. In Bartos Huba szerk. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIII. Budapest: Akadémiai Kiadó. 351-376.

Reklámok

2 hozzászólás

  1. Horváth Botond István szerint:

    Tisztelt Dr. Rákosi György!

    Elnézést az amatőr kérdésért, de a „mi” szóval kapcsolatban van egy érdekes megfigyelésem:

    Valójában jó lenne ha megkülönböztetnénk néhány al-esetét, ugyanis nem derül ki belőle hogy a címzettet is beleértjük-e. Ezért legalább kétféle „mi”-t kellene használnunk:
    – én+ő(k)
    – én+te+esetleg ő(k).
    Persze ha nagyon akarjuk ezeket is tovább bonthatjuk aszerint hogy hogy hány „ő” van (0,1,több) de az így készíthető 5 al-eset (én+ő, én+ők, én+te, én+te+ő, én+te+ők) már nyilvánvalóan túlbonyolítás lenne.

    Azonban a kétféle „mi” használata indokolt lenne, és több félreértést is megelőzne. Nem mindegy ugyanis, hogy a „mi”-be beleértjük-e a hallgatót vagy sem. Ez a hétköznapi gyakorlatban is felmerül. Nem vagyok nyelvész, csak magyarul, angolul és németül tudok valamelyest, de ezek a nyelvek mind csak egy „mi”-t tartalmaznak.

    Lehetséges-e hogy, a „mi” és a „mink” egy időben jelentette ezt a kétféle „mi”-t és azért használták őket párhuzamosan, csak a nyelvújításkor kikopott? Vagy más nyelven van-e többféle „mi”?

    Tisztelettel: Horváth Botond István

    Kedvelik 1 személy

    • Rákosi György szerint:

      Kedves Botond!
      Nagyon jó kérdés, valóban vannak ilyen nyelvek ,amilyeneket leír. Ha tud angolul, akkor ezt az oldalt javasolnám, itt térképen is össze vannak szedve a különböző nyelvtípusok: http://wals.info/chapter/39 .
      Vannak olyan nyelvek, amelyek nem csak egyes és többes számot különböztetnek meg, hanem az ún. duálist is, ami kételemű halmazra utal. Tehát ezekben lehet egy olyan “mi”, ahol két emberről van szó; és egy másik “mi”, ami legalább 3 emberre utal.
      Egy másik variációs lehetőség, hogy a “mi”-be beleértjük-e hallgatót (te), vagy sem. Az előbbi típusú névmást hívják inkluzív, az utóbbit exkluzív névmásnak.
      Ezt a két paramétert felhasználva elvileg lehet 4 különböző “mi” is egy nyelvben, és van is erre példa. Például ez (a fenti oldalról):
      (4) Lavukaleve (Terrill 2003: 170)
      ngai ‘I’
      el ‘exclusive, exactly two’
      e ‘exclusive, more than two’
      mel ‘inclusive, exactly two’
      me ‘inclusive, more than two’

      Arról nem tudok, hogy a “mi” és a “mink” közt exkluzív/inkluzív különbség lenne vagy lett volna. Nekem nincs, de elképzelhető, hogy vannak beszélők, akiknél ez szerepet játszik.
      A “bennünket/minket” párra vetették fel, hogy az exkluzív/inkluzív különbségtételt kódolhatta vagy kódolhatja, de szerintem a beszélők többsége itt sem lát ilyen különbséget (nem tudok olyanról, akinél ez egyértelműen meglenne).
      Van viszont az a szerkezet, hogy “mi Katival”. Ezt normálisan úgy kell érteni, hogy én és Kati, a hallgató nélkül.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Ha szeretnél emailben értesítéseket kapni az új cikkekről, add meg az emailcímed, és kövesd a blogot.

Csatlakozz a 589 követőhöz

Follow Névmásblog on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: