Névmásblog

Kezdőoldal » Alapkérdések » Alapkérdések 3: A névmási visszautalás jellegéről

Alapkérdések 3: A névmási visszautalás jellegéről

Kötöttségek és szabadságok egy névmás életében.

Az alapkérdések rovat második cikkében a névmásoknak arról a nyelvtani tulajdonságáról írtam, hogy önmagukban is egy egész szószerkezet helyét foglalják el a mondatban. Többnyire egy főnévi csoport helyén állnak, vagyis mondattani szempontból önmagukban is egyenértékűek egy főnévi csoporttal. Ebben a cikkben arról lesz szó, hogy mit is szoktak ezeken a helyeken csinálni, mint névmások. Vegyük például a lenti mondatot:

János azt hiszi, hogy az ő háza a legszebb.

Ennek a mondatnak van egy olyan olvasata, amelyben az ő névmás nem Jánosra utal, hanem valaki másra, akit itt most ennyiből nem tudunk beazonosítani. Ezt az olvasatot most tegyük félre, és nézzük azt az esetet, amikor a névmás Jánosra utal vissza (ezt hívják anaforikus, vagyis hátrautaló használatnak). Gondolná-e bárki, hogy még ezen az olvasaton is kétértelmű a mondat, mert a névmás két különböző módon utalhat vissza az előzményére? Nos, sok nyelvész így gondolja – megpróbálom megmutatni, hogy miért. Kicsit talán ez a téma nehezebb lesz, mint általában, de remélhetőleg annál érdekesebb.

A névmásokat alapvetően két nagyobb csoportba lehet osztani annak megfelelően, hogy kötelezően megkívánnak-e egy a mondatban is jelen lévő előzményt vagy pedig elvannak anélkül is. A vonatkozó névmások és a visszaható névmások rendesen megkívánják ezeket az előzményeket:

János volt az, aki a leghamarabb érkezett.
János látta magát a tükörben.

Se a vonatkozó névmásnak (aki), se a visszaható névmásnak (magát) nincs esélye sem másra utalni a fenti mondatokban, csak és kizárólag Jánosra. A visszaható névmásokat (és a kölcsönös névmásokat is) éppen ezért a modern nyelvészetben általában nem névmásnak, hanem anaforának hívják, ezzel is utalva arra, hogy kötelezően valamilyen visszautaló, anaforikus viszonyban kell legyenek egy kitett előzménnyel. Az előzmény (János) és a névmás (maga) közti referenciális viszonyt hívják kötésnek a nyelvészek: az előzmény magához köti névmást, és így ezek a névmások nem utalhatnak szabadon csak úgy akárkire (vagy akármire). Ezt a fajta viszonyt a nyelv akkor tudja létrehozni, ha az előzmény valamilyen értelemben szerkezetileg is a névmás felett van, vagyis egy bizonyos módon uralja azt. Mivel a névmásnak semmilyen más választása nincs, ezek a fajta visszautalások mintegy automatikusan jönnek létre a nyelvi rendszerben.

Térjünk vissza ismét a fenti első mondatunkhoz, amiről azt állítottam, hogy akkor is lehet kétértelmű, ha az ő névmás Jánosra utal:

János azt hiszi, hogy az ő háza a legszebb.

Azt, hogy elvileg kétféle típusú visszautalás lehetséges a nyelvben, elsőként Bach & Partee (1980) fogalmazták meg plasztikusan, és Tanya Reinhart (1983, 2006) foglalta rendszerbe az egész jelenséget. A példamondatunkban János elvileg kötheti a névmást; de az ő névmás ebben a szerkezetben szabadon utalhat bárki másra is. Ebbe az is belefér, hogy véletlenül éppen Jánosra utal vissza. Ez az az olvasat, amit a nyelvészek koreferens olvasatnak neveznek. A koreferencia az az állapot, amikor két külön kifejezés a saját jogán ugyanarra utal a való világban. Reinhart elmélete szerint ez a második olvasat akkor érhető el a fenti példában, ha az igazságfeltételeket illetően is jól elkülönülő jelentést tud létrehozni, vagyis egyértelműen más helyzetet ír le a koreferencián alapuló olvasat, mint a kötésen alapuló. Ez történik például az alábbi kontextusban:

János azt hiszi, hogy az ő háza a legszebb. Kati is.

A kérdés az, hogy mit hisz Kati. A kötés-olvasaton az első mondat valami olyasmit jelent, hogy ‘Jánosnak van egy hiedelme a saját házáról’. Ha ez hiányzik a második mondatból, akkor Katinak is a saját házáról van hiedelme, arról gondol valamit. Ezzel szemben a koreferencián alapuló olvasaton az első mondat valami ilyesmi jelent: ‘Jánosnak van egy hiedelme valakinek a házáról – és az a valaki, akié a ház, az éppen János maga’. Ekkor a második hiányos mondatot kipótolva azt kapjuk, hogy ‘Kati azt hiszi, hogy egy adott személynek a háza a legszebb – és ez a valaki János’. Vagyis Katinak vagy a saját házáról van egy érzése (–> kötés) vagy pedig a Jánoséról (–> koreferencia).

Ha ez túl bonyolult, nézzünk három másik példát. Először vegyük ismét a házas mondatot, kis módosítással:

Csak János hiszi azt, hogy az ő háza a legszebb.

A kötéses olvasaton azt jelenti, hogy ‘Egyedül János az, aki a saját házáról azt hiszi, hogy az a legszebb’. Ezen az olvasaton a mondat hamis akkor, ha bárki másra is igaz, hogy szereti a saját házát. A koreferencián alapuló olvasat pedig a következő: ‘Egyedül János hiszi azt, hogy egy adott személy háza a legszebb. Ez a személy pedig éppen János maga’. Ezen az olvasaton akkor hamis a mondat, ha bárki más is azt gondolja, hogy János háza a legszebb.

Ezekben a példákban az ő névmás képes mind a két fajta visszautaló viszony kódolására. Más esetekben a nyelv használhat eltérő stratégiákat a két viszony kódolására, ezzel is jobban elkülönítve a két olvasatot. Az ún. kígyós mondatokat egy korábbi cikkemben tárgyalom részletesebben (Rákosi 2012):

Csak én láttam kígyót mellettem.
Csak én láttam kígyót magam mellett.

Az első mondatból ejtjük a névmást, és a személyrag képviseli (névmásejtés). Nem mindenkinek jó ez az első mondat, de akiknek igen, azoknak mást jelent, mint a második. Az első mondat akkor igaz, ha senki más nem látott mellettem kígyót, a második pedig akkor, ha senki más nem látott saját maga mellett kígyót (legalábbis ez az elsődleges olvasat a legtöbb beszélőnek). A második mondatban a magam visszaható névmás kötve van, míg az elsőben csak koreferencia van az alanyi névmás (én) és a személyrag (-em) által képviselt ki nem ejtett névmás (énmellettem) között. Ugyanez a különbség figyelhető meg a jómaga és a maga használat között (Rákosi 2011). Elvileg mind a kettő visszaható névmásnak tűnik, de jobban szemügyre véve a jómaga nem feltétlen úgy viselkedik, ahogy várnánk:

Csak én szavaztam magamra.
Csak én szavaztam jómagamra.

Az első mondat jelentése, kicsit csúnyán, de remélhetőleg szemléletesen megfogalmazva: ‘Csak  én hajtottam végre önszavazást’. Ez a mondat akkor hamis, ha bárki másra is igaz az, hogy saját magára szavazott. Itt ismét kötésről beszélünk. Ezzel szemben a második mondat a legtöbb beszélőnek csak koreferens olvasatot engedélyez, vagyis valami ilyesmit jelent: ‘Egyedül én szavaztam arra az emberre, aki konkrétan én vagyok’. Ez a mondat akkor hamis, ha bárki más is szavazott rám.

Aki idáig eljutott, joggal gondolhatja, hogy ennyire azért nem lehet bonyolult a nyelv. Ez részben igaz is, részben meg nem. Ha átrágtuk magunkat a példákon és megkaptuk a kívánt olvasatokat, akkor egyúttal azt is bizonyítottuk, hogy ezek az olvasatok léteznek, tehát valamilyen formában számot kell adnunk róluk. A Reinhart-féle megközelítésben a kulcsfontosságú mozzanat az a feltevés, hogy nyelvtanilag nem egyenrangú a két olvasat. Ahogy fent is utaltam rá, a kötéses viszonyt szinte automatikusan hozza létre a nyelv. Így azt várjuk, hogy például ezt a fajta viszonyt gyorsabban és könnyebben fel tudják dolgozni a felnőttek és a gyerekek is hamarabb sajátítják el. Ezzel szemben a koreferencia nem automatikus, lényegében arról van szó, hogy egy névmási elem és egy előzmény véletlenül megtalálják egymást és ugyanarra utalnak a világban. Ez alapvetően azért lehetséges, mert a névmások egy része meglehetősen szabadon utalhat bármire (bizonyos további, itt most nem tárgyalt kötöttségek mellett). Viszont ez a szabadság, és a vele együtt járó keresgélés, külön erőfeszítést igényelhet. Ezért azt várjuk, hogy a koreferencián alapuló olvasatokat adott esetben lassabban vagy nehezebben dolgozzák fel a felnőttek, és a gyerekek számára is több gondot jelent az elsajátításuk – legalábbis akkor, ha egyébként az adott szerkezetben elérhető az egyszerűbben feldolgozható, kötésen alapuló visszautalás is. Ez így is van, de az erről szóló kísérletes vizsgálatokkal majd későbbi posztokban szeretnék foglalkozni.

Rákosi György

Hét évvel ezelőtt, 2007. március 17-én hunyt el Tanya Reinhart. A névmási rendszerrel foglalkozó kutatásait összefoglaló publikációi meghatározó jelentőségűek a téma nyelvészeti szakirodalmában. Tanya volt a PhD disszertációm egyik témavezetője az Utrechti Nyelvészeti Intézetben. Ezt a cikket az ő emlékének ajánlom.

Felhasznált irodalom

Bach, Emmon & Barbara H. Partee. 1980. Anaphora and semantic structure. In  Jody Kreiman & Almerindo E. Ojeda szerk. Papers from the parasession on pronouns and anaphora. University of Chicago: Chicago Linguistic Society. 1-28.

Rákosi György. 2011. Összetett visszaható névmások a magyarban. In Bartos Huba szerk. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIII. Budapest: Akadémiai Kiadó. 351-376.

Rákosi, György.  2012. A magyar birtokos szerkezetű viszonyjelölőkről, avagy kígyók szájfénnyel és esernyővel. Nyelvelmélet és Dialektológia 2. Katalin É. Kiss & Attila Hegedűs szerk. Piliscsaba: PPKE-BTK, Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. 154-173.

Reinhart, Tanya. 1983. Anaphora and semantic interpretation. Chicago: University of Chicago Press.

Reinhart, Tanya. 2006. Interface strategies. Optimal and costly computations. Linguistic Inquiry Monograph 45. Cambridge, MA.: The MIT Press.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Ha szeretnél emailben értesítéseket kapni az új cikkekről, add meg az emailcímed, és kövesd a blogot.

Csatlakozz a 592 követőhöz

Follow Névmásblog on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: