Névmásblog

Kezdőlap » Esettanulmányok » A kettőző igekötőkről egy új cikk kapcsán

A kettőző igekötőkről egy új cikk kapcsán

Rájuk néztem a lányokra?

Az idén tavasszal fog megjelenni a lenti kötet a John Benjamins kiadónál, benne egy cikkemmel a szemléletesség kedvéért itt egyszerűen csak kettőző igekötőknek nevezett elemeket tartalmazó szerkezetekről:

Cikk a kettőző igekötőkről

Bár maga a kötet még csak virtuálisan létezik, a cikk már valóságosan is kész van egy ideje. És természetesen van névmási vonatkozása is, amit most röviden össze is foglalok ebben a bejegyzésben.

Maga a szerkezet egy igen érdekes, a szakirodalomban többek által is tárgyalt igekötős szerkezet (a hivatkozások a cikkben). Néhány példa, a kettőzést megvalósító részek kékkel kiemelve:

ugrottam az asztalra.
Beleléptem a vödörbe.
Hozzávágtam a tányért a falhoz.
Értementem Pistikéért az óvodába.

Ezekben a mondatokban az igekötős igének van egy határozói vonzata, mint például az asztalra főnév. A főneven található rag (-ra) egyfajta másodpéldányban megjelenik az ige előtt, mint igekötő. Néhány rag képes erre a kettőzésre (a fentieken kívül: a –ba/-be, –nak/-nek, –on/-en/-ön, és a –val/-vel), és a fenti példák közül sem mindegyik egyformán elfogadható minden beszélőnek. Például a Pistikés mondatot csak a beszélők egy része használja ebben a formában.

De mi köze mindennek a névmásokhoz? Az az első pillanatra szembetűnő, hogy az igekötő nem egyszerűen lemásolja a határozós rag hangalakját, hanem felvesz mellé egy személyragot is, lásd érte és térd-e. Közben változhat maga a rag is (be, de bel-e; vagy ra, de ). A létrejövő alakok pedig nagyon is névmásgyanúsak (vagy ha nem gyanúsak, akkor azért gyanúsak). Vegyük például az alábbi párbeszédet:

Te számítasz Eduárdra?
Szeretnék számítani őrá/ is, de sajnos vannak bizonyos kétségeim.

A válaszban nem ismétlődik meg az Eduárd név, csak a viszonyjelölő rag (-ra). A nevet vagy a névmás+személyragozás egység képviseli (őrá), vagy a névmást ejtjük (vagyis nem ejtjük ki), és marad a személyrag (). Hasonlóan, mint például az Ő látjaLátja mondatpár esetében. Az egyszerűség kedvéért most az őrá és a szavakat névmásoknak fogom itt tekinteni, abban az értelemben, hogy az Eduárdra ragozott főnév helyett állnak.

Ezen a ponton már biztosan mindenkinek adódik a kérdés, hogy akkor vajon a kettőző igekötős mondatokban is névmás-e az igekötő. A cikkemben többek közt erre is keresem a választ, ami nagyjából nemleges – de persze azért, mint mindig, most is vannak bizonyos körülmények, amik elgondolkoztatják az embert. Az például világos, hogy a teljes névmási alak itt nem jelenhet meg:

ugrottam a lányra.     (OK)
*Őrá ugrottam a lányra.     (nem OK)

A második mondat elé tett csillag a nyelvészek szokása szerint azt jelenti, hogy az a mondat nyelvtanilag rossz. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez az igekötő nem lehet valódi névmás. Eddig OK.

Érdekesebbé válik a dolog, ha többes számú határozó van a mondatban. Ilyenkor a beszélt köznyelvben ugyanúgy az egyébként egyes számú alakot használjuk igekötőként.

néztem a lányokra.     (OK)
Rájuk néztem a lányokra.     (?)

A beszélők egy része viszont a többes számú rájuk változatot is elfogadhatónak tartja, lásd a második mondatot. Maguk a nyelvészek sem egységesek annak megítélésben, hogy jó-e ez a mondat. És ha igen, akkor kérdés, hogy vajon a rájuk névmás-e ebben a szerkezetben. A cikkben azt állítom, hogy bizonyos értelemben igen. Az egyik érvet az alábbi mondatpár szolgáltatja:

A lányok néztek egymásra.     (OK)
*A lányok rájuk néztek egymásra.     (nem OK)

A második mondat azoknak a beszélőknek sem jó, akik egyébként elfogadják a Rájuk néztem a lányokra mondatot. Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, a gond az, hogy a rájuk, mint egyfajta gyenge névmás, belezavar a lányok és az egymásra főnévi szerkezetek közti viszonyba, míg a nem. Tehát egyfajta analógia van az alábbi két mondatpár között:

A lányok egymásra néztek.     (OK)
*A lányok rájuk néztek egymásra.     (nem OK)

A lányok bemutatták egymást.     (OK)
*A lányok bemutatták őket egymásnak.     (nem OK abban az értelemben, hogy a lányok = őket = egymás)

Ezekben a mondatokban a kölcsönös névmás (egymás) és az alany (a lányok) közt van egy függőség, amely megköveteli, hogy a kölcsönös névmás ugyanazokra a személyekre utaljon, mint az alany. Ezek a lányok. Ha a kettő közzé beteszünk egy másik névmást (mint az őket/rájuk), amivel szintúgy a lányokra akarunk utalni, akkor az egész szerkezet elfogadhatatlan lesz. Az analógia tehát az őket és a rájuk között van a példákban: ha az előbbi névmás, akkor az utóbbi is az valamilyen értelemben. Akkor is, ha a kettőző szerkezetben szerepel igekötőként.

Valószínűleg ez az a pont, ahol már azért illik abbahagyni egy blogbejegyzést. Úgyhogy ezt is teszem. De összefoglalva: a címben szereplő mondatban (Rájuk néztem a lányokra), a rájuk tényleg egyfajta gyenge névmási elem. A legtöbb beszélőnek éppen ezért fura is egy kicsit a mondat, ha sokunknak nem is teljesen elfogadhatatlan, hiszen ezek a fajta mondatok egyébként nem kívánnának meg egy névmást. Ha mégis használunk egyet, azzal egy picit többet teszünk a mondatba, mint kellene – ez pedig nem gazdaságos. Hogy miért mondjuk akkor mégis így? Talán azért, mert így számbeli egyezés van az igekötő és a határozó közt (rájuk: többes szám, lányokra: többes szám). Akik szeretik a rendet maguk körül, azoknak úgy látszik ennyit megér ez a mondat. Ha ez egy nyelvművelő műsor lenne, akkor tehát valószínűleg így fejezném be az aggódó levélírók megnyugtatására: Igen jó kis mondat ez, használjuk csak nyugodtan.

Rákosi György

Reklámok

6 hozzászólás

  1. Ferencpapa szerint:

    Érdekes a cikk, de szerintem eléggé félremegy a gondolatmenet.

    “Őrá ugrottam az asztalra” – nem azért rossz, mert “teljes” névmási alak van benne, hanem mert annak része az “ő”, amivel csak személyre lehet utalni, tárgyra általában nem (csak nagyon speciális esetben.)

    A “Rájuk néztem a lányokra” mondat mindenkinek jó, ha a “néztem” után vesszőt teszünk, vagyis ha “a lányokra” értelmező szerepű. És a vesszős változatban jó az “őrájuk” is: “Őrájuk néztem, a lányokra”. Beszédben nem biztos, hogy világosan el lehet különíteni a kétféle változat (vesszős, illetve vessző nélküli) kiejtését, szerintem ez (is) okozhatja a különbségeket a beszélők között.

    A “rájuk” és az “őrájuk” közti különbséget szerintem az okozza, hogy az “őrájuk”-ban az “ő” névmási elem a beszéd kontextusában már meghatározza, kikre vonatkozik a mondatban bemutatott cselekvés, utána nem következhet más, az “ő”-vel azonosítottaktól különböző személyeket azonosító kifejezés. Ezért végső soron ugyanazért rossz a vele alkotott mondat más személyekre utaló kifejezéssel, mint pl. az “Őt néztem Jánost” mondat (vessző nélkül természetesen). A “rájuk” ezzel szemben egyes beszélők számára értelmezhető úgy, hogy a “lányok”-ra vonatkozik. De épp ez mutatja, hogy nem lehet névmás, hiszen szemben áll az “őrájuk”-kal, és ez utóbbi névmási viselkedése a benne előforduló “ő” tulajdonságaiból vezethető le.

    A lányok rájuk néztek egymásra. – Ez azért rossz, mert a “rájuk” itt már eleve kizárja a kölcsönös értelmezést, aminek aztán ellentmond az “egymásra”. Ezért nincs köze a “Rájuk néztem a lányokra” elfogadhatóságához, mert utóbbinál fel sem merül kölcsönösség. Vagyis nem azért zavar be a “rájuk”, mert névmás (ilyen szempontból mindegy, hogy “gyenge”-e vagy sem, az “őrájuk” is ugyanolyan rossz), hanem azért, mert az értelmezése kizárja a kölcsönösséget.
    A dolog ezért nem úgy áll, hogy “A lányok bemutatták egymást” mondatba nem tehetünk a “lányok”-ra utaló névmást – hiszen tehetünk, ha a megfelelő kölcsönös névmást választjuk: bár szokatlanul hangzik, nekem elfogadható “A lányok bemutatták egymást egymásnak” mondat. Akkor romlik el az eredeti mondat, ha olyan kifejezést teszünk bele, ami kizárja a kölcsönösséget.

    A cikkben bemutatott példák tehát nem bizonyítják, hogy a “rájuk” egyfajta “gyenge névmás” lenne, hiszen a mondatok elfogadhatósága közti különbségek levezethetők a “rájuk” nem névmási illetve az “ő” névmási tulajdonságaiból.

    Kedvelés

    • Rákosi György szerint:

      Köszönöm a megjegyzéseket, nagyon érdekesek. Megpróbálok elmélet nélkül reagálni (nem mindig könnyű :-)).

      Az utolsó ponthoz vegyük a következő mondatokat:
      (1) A lányok bemutatták egymást egymásnak.
      (2) A lányok bemutatták magukat egymásnak.
      (3) *A lányok bemutatták őket egymásnak. (ahol a lányok=őket=egymásnak).
      (4) *A lányok rájuk néztek egymásra. (ahol a lányok=rájuk=egymásra)
      (5) *A lányok (ő)rájuk szavaztak. (ahol a lányok=rájuk)
      Ezek a típusú adatok elég egyetemesek, vagyis valamilyen formában a legtöbb nyelvben lehet reprodukálni őket. Erről még nem írtam a blogban, de a legtöbb modern nyelvelméleti megkülönbözteti az ún. anaforákat a valódi névmásoktól. Az előbbieknek (mint az “egymás” vagy a “maguk”) rendes használatukban van egy tagmondaton belüli előzményük. Ez teljesül az (1) és a (2) mondatban is. A (2)-ben ugyanakkor nem kölcsönös, hanem visszaható anafora (hagyományosan: névmás) van. A probléma tehát nem azzal van a (4) kapcsán sem, hogy a “rájuk” nem kölcsönösséget kódol, hiszen a “maguk” sem a (2)-ben, és (2) mégis jó. A valódi névmásoknak (ezekre utalok a cikkben) nem lehet előzményük a tagmondaton belül (B Kötéselv). Tehát az (5) rossz, mert a “rájuk” a “lányokra” utal. Ugyanezért rossz a (3) is: az “őket” névmásnak nem lehet előzménye az alany. És ugyanez igaz a (4)-ben a “rájuk”-ra is: nem lehet előzménye az alany, ugyanúgy mint a névmásnak (3)-ban vagy (5)-ben. Ebből az analógiából következik az, hogy a “rájuk” egyfajta névmás (4)-ben is.

      Itt igazából persze tagmondatokról, és nem mondatokról beszélünk. Ha két külön tagmondatba teszünk egy névmást és egy vele azonos referenciájú főnévi csoportot, akkor természetesen semmi gond nincs:
      (6) Megjöttek a lányok, ne nézz rájuk. (rájuk=a lányok)
      (7) Rájuk néztem, de nem ijedtek meg a lányok. (rájuk= a lányok)

      Az “Őrá ugrottam az asztalra” valóban lehet rossz azért is, mert az “őrá” többnyire nem utalhat tárgyakra a köznyelvben. Ebből a szempontból kicsit félrevezető a bejegyzésbeli példa. Ugyanakkor a (8)-nál ez nem kellene, hogy gond legyen, mégis ugyanúgy rossz a mondat:
      (8) *Őrá néztem a lányra.
      (9) Őrá néztem, a lányra.
      A (9) egy teljesen más szerkezet (értelmezői szerkezet), nem csak a vessző miatt: a (9)-ben egy egyértelmű prozódiai határ van a határozó előtt, és az intonáció is más. A kettőző igekötős szerkezetnek – akik számára jó ez – a szokásos ereszkedő hanglejtése van, és nincs prozódiai határ. Ezzel az intonációval nem is jó az “őrájuk” (10).
      (10) Rájuk/*őrájuk néztem a lányokra.
      (11) Rájuk/őrájuk néztem, a lányokra.
      A (11) ezzel szemben valódi értelmezői szerkezet.

      Van még egy másik érdekes adat, amit a bejegyzésben nem, de a cikkben tárgyalok. A példák és az ítéletek É. Kiss (2002) példái, de egyetértek az ítéleteivel (külön írom az igekötőt).
      (12) János nekik ment a járókelőknek.
      (13) János neki ment a járókelőknek.
      (14) ??János nekik vágta a labdát az üvegtábláknak.
      (15) János neki vágta a labdát az üvegtábláknak.
      A többes alak (“nekik”) nem nagyon enged meg maga mellett dolgokra utaló határozókat (14), szemben az egyes számú alakkal (“neki”), ami ilyen szempontból nem érzékeny.
      Visszatérve a fenti érvhez, ha a (16)
      (16) *János őnekik vágta labdát az üvegtábláknak.
      azért is rossz, mert a kitett névmás nem nagyon utalhat dolgokra, akkor az analógia itt megint csak a (16) és a (14) közt van – vagyis a többes számú kettőző igekötő ebben is kicsit névmás-szerű (egyébként az én nyelvérzékem szerint sem nagyon utalhat az “őnekik” dolgokra máshol sem).

      Tehát összefoglalva, ha az alábbi három szerkezetet vesszük:
      (17) Őrájuk néztem, a lányokra. (értelmezői szerkezet)
      (18) Rájuk néztem a lányokra. (többes számú kettőző igekötő)
      (19) Rá néztem a lányokra. (egyes számú kettőző igekötő)
      akkor egy pusztán leíró keretben azt mondhatjuk, hogy a (17)-ben egy valódi névmási elem van, a (19)-ben meg nincs semmilyen valóban névmásnak tekinthető dolog. A (18)-ban az igekötő valahol a kettő közzé esik – gyengébb annál, ami a (17)-ben van, de a (19)-hez képest egyértelműen vannak névmási tulajdonságai. A (18) rokonítható az olyan gyenge névmási szerkezetekkel, ahol egy tagmondaton belül található egy névmási elem és egy vele azonos referenciájú főnévi csoport (az újlatin nyelvekben vannak ilyenek). Ehhez lásd Surányi (2009)-et is, majd felrakom az olvasnivalókhoz.

      Kedvelés

    • Ferencpapa szerint:

      Kiegészítés: a “szám”-ot kifelejtettem, természetesen a “-juk” a “rájuk”-ban személyt és számot is kifejez. Amúgy szerintem a “rájuk” említett kölcsönösségi jegyének – (mínusz) értéke levezethető abból a tényből, hogy többes számot kódol. Erről majd később.

      Kedvelés

  2. Rákosi György szerint:

    ps: Véletlenül bekapcsolva volt, hogy a kommenteket engedélyeznem kell, nem figyeltem erre a beállításra. De most ezt kivettem, remélem, működik és azonnal el lehet küldeni a megjegyzéseket. Ha még sem, akkor majd tovább állítgatom.

    Kedvelés

  3. Ferencpapa szerint:

    Igyekszem röviden reagálni az észrevételekre.

    “A probléma tehát nem azzal van a (4) kapcsán sem, hogy a “rájuk” nem kölcsönösséget kódol” – írod. Szerintem sem ez a probléma, mert én ennél erősebbet állítottam: nem azt, hogy “nem kölcsönösséget kódol”, hanem azt, hogy “kizárja a kölcsönösséget”. A kettő nem ugyanaz. Nem látom be, miért ne lehetne valaminek + vagy – kölcsönösség jegye (például “egymást” vs. “rájuk”). És ha ez lehetséges, akkor az is lehet, hogy a “maguk” esetében nincs specifikálva a “kölcsönösségi” jegy értéke. A szabályt ezek után úgy lehetne megadni, hogy egy tagmondaton belül azonos alanyra nem utalhat egyszerre egy + és és egy – kölcsönösségi értékű kifejezés.

    Az értelmezői szerkezet kérdésében igazat adok, de ez nem annyira lényeges.

    Van viszont, amit viszont továbbra sem értek, próbálom másképp elmagyarázni. Tegyük fel (amit én nem hiszek), hogy a “rájuk”-nak mint igekötőnek vannak névmási tulajdonságai. A kérdés ekkor az lenne, hogy ezek a névmási tulajdonságok honnan erednek. Úgy tűnik, hogy a “rájuk” morfológiailag összetett szóalak, ami felbontható a “rá” elemre és a “juk” személyragra. A “rá” nem lehet névmási, hiszen az az igekötő jelentését fejezi ki. Ha viszont megvizsgáljuk azt a paradigmát, amibe a “juk” személyrag tartozik (-m, -d, (0 vagy -ja), -nk, -tok, -juk), azt láthatjuk, hogy ez formailag egybeesik a birtokos személyjel paradigmájával. A birtokos személyjel egyszerre fejezi ki a személyt és a birtokviszonyt. A “rájuk”-ban nem hiszem, hogy birtokviszonyt fejezne ki (a “rá” mint igekötő nem lehet birtok), marad tehát a “személy” kódolása mint egyedüli funkció. Vagyis a dolog úgy áll, hogy a “rájuk” alakban van egy igekötő és egy személyrag, aminek egyedüli funkciója a személyre utalás.

    Ha valaki szeretné, definiálhatja a “névmás”-t úgy, mint “bármilyen, személyre utaló kifejezés”-t. Ekkor elmondhatja, hogy a definíciója értelmében a “rájuk” is egy névmás, hiszen személyre utal. Nem hinném viszont, hogy ez egy hasznos definíció lehetne, mert ennek alapján nemcsak a “rájuk” minősül névmásnak, hanem a definíció feltételének az összes birtokos személyragos főnév is megfelel (“kalapjuk” stb.).

    Kedvelés

    • Rákosi György szerint:

      Tehát ebben a rendszerben van egy kétértékű jegyünk (+/-kölcsönös), ami lehet alulspecifikált (illetve esetleg nem definiáljuk a jegyet bizonyos kifejezésekre, mint mondjuk egy ige). És van egy szabály: Egy tagmondaton belül nem utalhat ugyanarra az alanyra egy +kölcsönös és egy -kölcsönös kifejezés.

      Ebből következik, hogy egy kölcsönös névmás jelentése specifikusabb, mint egy visszaható névmásé. Ez érdekes gondolat, érdemes lehet továbbgondolni Az ilyen fajta nyelvtani jegyek használatánál azt szoktuk mérlegelni, hogy mennyire van kognitív valóságalapjuk, és hogy mennyire hasznosak az egész nyelvi rendszer leírása szempontjából. Jelen pillanatban a felvázolt rendszer egy kicsit szűkre szabott hatókörűnek tűnik nekem, mivel tulajdonképen egy adott konstrukció leírását adja (ha jól értem): amikor az alany az előzmény, van egy nem-alanyi szerepű kölcsönös névmás, és a kettő közzé beteszünk valamilyen -kölcsönös (névmási) kifejezést. Most megpróbálom továbbgondolni más szerkezetekre:
      (1) Ők látják egymást. ők=+kölcsönös? egymás =+kölcsönös
      (2) Bemutattam őket egymásnak őket=+kölcsönös egymásnak=+kölcsönös
      Ha jól gondolom tovább, akkor itt az “ők” és az “őket” nem lehetnek -kölcsönös. Sőt, inkább az lenne a logikája a rendszernek (ha nem a kiindulási blokkolási esetre akarjuk korlátozni), hogy az előzmény és a kölcsönös névmás közt valamiféle jegyegyeztetésnek kellene lenni.
      De ha így van, akkor (3)-nak jó mondatnak kellene lennie (1) és (2) alapján, és pusztán csak ezekre a jegyekre építve a rendszert:
      (3) *Ők látják őket. (ahol ők=őket)
      Vagyis ha az “ők” is +kölcsönös (lásd 1) és az “őket” is +kölcsönös (lásd 2), akkor miért rossz a (3)? De ha nem is ezt a magyarázatot adná a rendszer, akkor hogyan ad a (3)-ról számot?

      Visszatérve az eredeti problémánkhoz:
      (4) *A lányok bemutatták őket egymásnak. (ahol a lányok=őket=egymásnak). —> őket: – kölcsönös? (de vö. (2))
      (5) *A lányok rájuk néztek egymásra. (ahol a lányok=rájuk=egymásra) —-> rájuk: – kölcsönös?
      (6) A lányok rá néztek egymásra. (ahol a lányok=egymásra) —–> rá: + kölcsönös vagy +/- kölcsönös vagy nem definiált a jegy?
      Megint oda lyukadunk ki, hogy a “rájuk” viselkedése (5) az “őket” viselkedésével rokonítható (4), a (6) pedig valami más.
      És vegyük ezt a mondatot is.
      (7) Nagy út vár rájuk egymás kényszerű társaságában.
      Ha (7) is beletartozik a rendszer hatókörébe, akkor itt a rájuk +kölcsönös, szemben (5)-tel. Ez persze nem feltétlen baj, teljesen jogos feltenni, hogy a “rájuk” az (5)-ben nem pontosan úgy névmási elem, mint a (7)-ben.

      A másik részhez: igen, pontosan ezt teszik fel sokan, hogy a személyrag egyfajta névmás. Ha összevetjük ezt a két birtokos szerkezetet:
      (8) a te kabátod
      (9) a kabátod
      akkor az alap információtartalmukban nem különböznek. Két nagyobb megközelítés van. Az egyik szerint (9)-ben is van egy névmási birtokos, csak nem ejtjük ki (“pro”). A másik szerint maga a személyrag “-od” veszi át itt a névmás szerepét, és egyfajta inkorporálódott (beépült) névmásként funkcionál.

      Ugyanezt fel lehet tenni a “terád” és a “rád” pár esetében, vagy a “temelletted” és a “melletted” esetében. Ezek a ragok/névutók többnyire főnevekből jöttek létre a magyar nyelv történeti fejlődése során. Ez a “mellett” esetében jobban is látszik.Egy korábbi cikkemben (Rákosi 2012) éppen amellett érvelek, hogy valamennyire még aktív ez az eredeti birtokosi jelleg, tehát a jelen nyelvállapotban is vannak ennek nyomai.

      Végül az egy külön érdekes kérdés, hogy mondjuk a “őrájuk” az egy névmás ragozott alakja (tehát, hogy a névmás paradigmájába tartozik e, ő-őt-őrá, stb.), vagy a ragnak a személyragos alakja (tehát, hogy a rag paradigmájába tartozik-e, mint ahogy a hát-hátad főnévi paradigma). Erről jelent meg egy nagyon érdekes morfológiai cikk tavaly (Spencer & Stump 2013). Ezt is feltettem az olvasnivalókhoz.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Ha szeretnél emailben értesítéseket kapni az új cikkekről, add meg az emailcímed, és kövesd a blogot.

Csatlakozz a 589 követőhöz

Follow Névmásblog on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: